A Gyenge-család

Apai ágon a család magát tősgyökeres egrinek vallja. Ennek a véleménynek alapja az ősöktől eredő szájhagyomány. Valószínűleg igazuk is van, hiszen magam is megtaláltam Breznay könyvében (Breznay Imre: Eger a XVIII. században. Eger, 1933) apám ceruzás bejegyzésével azt a példaként hozott magisztrátusi határozatot, melyben nemes Gyenge János fiát említik. Ime ez a passzus:

" Gyenge János kerékgyártó legény, néhai nemes Gy.J. fia 1759. Julius 16-án, fél taxával purgernek bevétetett. (Háza ma Alberty István nyug. tanítóé, Orom u. 7.sz.)"

A néhai nemes Gyenge Jánost pedig már az 1715. évi országos összeírás Egerben adózó lakosnak jelöli. (Az összeírás megfelelő oldalának képén a névsorban a 8. bejegyzés szól Joannes Gyengéről.)

A családi hagyomány ezt a mesterembert, illetve családját tartja ősének, mivel tudomásuk szerint - mesélték - Egerben a miénken kívül nem volt másik Gyenge család. A könyvbéli példa egyébként arról szól, hogyan lehetett valaki fél-taksával városi polgár. A polgárjogért ugyanis többek között fizetni is kellett (ez volt a taksa), de ha valaki már régebben itt lakott, csak éppen nem volt polgárjoga, mint régi egri lakosnak a városi polgár jogainak elnyeréséért csupán feleannyit kellett fizetnie. Azaz ősünk a bejegyzés dátumánál régebbi egri lakos volt, amint ezt az 1715-ös összeírás is tanúsítja.

Az említett purger-bevételről a könyv így ír:<

"... kérni kellett a város kötelékébe való bevételt. Akkor úgy mondották "concivilitásba" leendő fölvételt. Mivel pedig a lakosság jókora része német volt, a polgár fogalmára a "Bürger" szónak ezt az alakját használták: "purger". Aki pedig föl akarta vétetni magát a város kötelékébe, az jelentkezett és igazolta törvényes születését, továbbá azt, hogy kifogástalan erkölcsű és ért valamely foglalkozáshoz, amelyből meg tud élni és nem lesz a közösség, a "communitas" terhére. Ezen fölül - fölvétel esetén - lefizetett bizonyos összeget, a "purger taxát."

....

A purger taxa a század elején 2 Rh frt...., melyet 1748-tól 24 frt-ra emeltek. S ezen felül a purger-levélért is kellett fizetni másfél Rhenes forintot, vagyis 1 frt 30 kr-t, illetőleg dénárt.

...

Ellenben fél-taxát fizetett minden "egri fi", vagy "egri születmény", tehát akinek az apja már porciózó purger volt Egerben."

Érdekessége a dolognak, hogy a Gyenge János egykori házaként említett Orom utca 7. számú házban, ahol a könyv szerzője szerint - és helyesen - Alberti tanító lakott az 1930-as években, én magam is jártam. A tanító úr akkor még élt (a könyv 1933-ban jelent meg), veje, bizonyos Szabó Dénes apám kollégája volt a Pénzügyigazgatóságon, fia pedig elemista osztálytársam. Az öreg tanítónak nagy könyvtárában órákat böngészgettünk, csodálatos könyvekre leltem, melyeket aztán kölcsönkérve otthon élvezettel olvasgattam. Máig emlékszem például a Winettou három kötetére és a Salgari-könyvekre. (Ezek egyikéből készítették sok-sok év után a televízióban híressé vált Sandokan-sorozatot.) Tíz-tizenegy éves lehettem ekkor.

Hogy ősünk hogyan került a Rác-hóstyára, noha a város eme fertálya közel van az előbb említett Orom utcához, arról semmi emlékem nincs. Lehet azonban, hogy dédnagyapám, Gyenge Mihály idejében történt ez, mivel az ő felesége Ohács Rozália (Ohac ?) minden bizonnyal a helybéli rác (szerb) közösség tagja volt. Azaz, ez a dédnagyanyám rác volt. Mindenesetre az én időmben a család már a Vitkovics utcában lakott a Rác-hóstyán. Dédnagyapámról nem sokat tudok, egyik nagynéném mesélt róla a közelmúltban. Szépszál, dolgos embernek ismerte, akinek négy fia volt, kikből egy gyermekkorában meghalt torokgyíkban. A megmaradt három fiú, János (a nagyapám), Lajos és András volt. Dédnagyapámat csak Cifrik-papónak emlegették apám családjában. Gyanítom, hogy ez afféle ragadványnév, csúfnév lehetett. Gyermekkoromban tapasztaltam, hogy nagyon sok férfinak és nőnek volt azon a környéken ragadványneve. Mi gyerekek is ilyen néven ismertük őket. (Akikre emlékszem: Iszunk Berci, Jójárt Mari, Kűdki Böske, s egy dadogós gyerektársunk, Jotjózsika, akinek becsületes neve Gróman Jóska volt)

Egyszer meg is jártam ezzel, mert nagyanyám átküldött a szomszéd utcába Paprika Jancsi bácsihoz, valami üzenetet kellett átadnom. Én pedig bemenvén a házba kerestem Paprika Jancsi bácsit, aki éppen ott volt és hallott engem. Jól leteremtettek, amikor csúfnevén kerestem, mert a valódi neve Tóth János volt, és nem szerette a ragadványnevét hallani.

Apámék öten voltak testvérek, csakhogy nem édestestvérek. Ez is egy számomra érdekes történet eredménye. Nagyapám, Gyenge János fogházőr volt, s mint oly sokan Egerben, szőlősgazda is. (Nagyanyám szerint ritka szép ember volt. Erről bizonyságot szerezhettem, mert láttam egyszer két régi fényképet, az egyiken nagyanyám egri népviseletben, a jellegzetes tokos-kontyos főkötővel, a másikon nagyapám pörge kalapban, csizmásan, amolyan ünnepi viseletben. Daliás kiállású férfi volt.)

Későbben aztán a Postánál kapott állást, de nem Egerben, hanem Pesten, s így apámmal, aki kisgyermek volt akkor, oda költözött a család. Aztán megszületett Marcsa nagynéném és apám, s amikor 1914-ben nagyapámat annak rendje s módja szerint elvitték az orosz frontra, felesége és a két gyermek hazaköltözött Egerbe. Csakhogy mielőtt nagyapám elment, az asszonyt, nagyanyámat és a két gyereket az öccsére Lajosra bízta, meghagyva neki, ha ő nem jönne haza, vegye el az asszonyt, legyen apja a gyerekeknek, gazdája a földnek. Szükség is volt a gondoskodásra, mert mint a hazavetődött kenyerespajtása elmesélte, ottmaradt a galiciai hómezőn. Visszavonulóban egy orosz támadás után, sebesülten nem bírta erővel a marsot. Pajtása utolsó képe róla, amint földbeszúrt szuronyú puskájára támaszkodva néz elvonuló bajtársai után a havas út mentén. Elsiratták és nagyanyámnak hosszú időbe tellett, míg a holttá nyilvánítása megtörtént. Ezután nagyapám akarata szerint az öccs elvette a fiatal özvegyasszonyt, aki további három gyereket szült neki, Rózsit, Erzsikét és Istvánt. (Ez utóbbi kettő iker volt.)

Apai nagyanyám, Krupa Mária szintén egri parasztcsaládból származott. Édesanyja Visontai Teréz ismert kenyérsütő volt, aki a piacon árult, és megrendelésre is sütött kenyeret a módosabb házakhoz. Négy testvére volt - ő volt a legidősebb - János, aki építőmester lett, Józsi bácsi, aki előbb kocsmáros, majd vendéglős lett, Feri bácsi, aki kereskedő volt, és Sándor, aki szintén Egerben lakott. Gyermekkoromban évente vittem nekik is a kóstolót disznóöléskor. Sándor bácsi felesége, Róza néni ilyenkor mindig megkínált valami finom házisüteménnyel.

Józsi nagy-nagybátyám emlékeim szerint korán elkerült otthonról, én már csak akkor ismertem, amikor vendéglős volt Kőbányán. Róla legkorábbi emlékem az, hogy leszállunk apámmal a 27-es villamosról a Köztemetőnél, melynek szinte bejárata mellett, a Sírkert utca végén állt a Krupa-vendéglő. Bemegyünk a kis kerthelységen át a vendéglőbe, a pénztárban nagynéném, Marcsa néni ül.

-Józsi bácsi, megjöttek Sándorék!

Erre aztán mindenki körülöttünk kezdett sürögni-forogni. Józsi bácsiról és családjáról még külön fogok mesélni. Most térjünk vissza nagyanyámhoz.

Nagyanyám harmadik testvére, János építőmester volt. Tápiószelén élt, mikor egyszer gyerekkoromban vendégeskedtünk náluk. Úgy emlékszem az egyik szeme rossz volt, ami riasztóvá tette őt egy kisgyerek számára, ezt rendkívüli kedvességével ellensúlyozta. Ma is emlékszem egy csodálatosan hangulatos reggelire az udvari asztalnál, ahol saját méhészetük mézével, házi lekvárral, gyümölccsel, tejjel, kávéval terítettek.

Nagyanyám, ahogy mesélte, családjában ő volt a legidősebb gyermek, s mint ilyen, gondoskodnia kellett a kisebbekről. Míg a szülők a földeken dolgoztak, addig ő főzött, mosott, takarított és együtt tanult a testvéreivel. Nem tudom milyen iskolát végzett, de a gondolkodása eleven, memóriája kitűnő volt. Hosszú verseket mondott nekem, melyeket testvéreinek kellett megtanulnia, s miközben azok hangosan magoltak, ő is megjegyezte. (Egyszer, már felnőtt koromban meglátogattam, s a következőket mondta: - Tudod, fiam, a rádiót még csak-csak megértem a magam módján, de ez a magnetofon, ez sehogy sem megy a fejembe. El tudnád-e valahogy egyszerűen magyarázni nekem?- ) Szinte minden érdekelte, mindent meg akart érteni, tudni, használni. S eközben reggeltől estig dolgozott.

Három darabból álló földjük volt, három különböző részén a város határának. Két szőlő, a harmadik felerészt gyümölcsös. Mind a három olyan egyholdnyi lehetett. Soványka kis vagyon az öt gyerekhez. A legközelebbi a Kocson, olyan jó félórányi járásra, oda sokszor kimentem nagyanyámmal, különösen, ha borsót, cseresznyét kellett szedni. Merthogy a szőlőben mindig volt egy zöldséges parcella, krumpli, zöldségféle, cékla, sütőtök termett benne. A gyümölcsfák és bokrok pedig szépen megfértek a szőlőtőkék között. Volt itt őszi- és sárgabarack, cseresznye, szilva, meggy, dió, körte, málna- és büszkebokrok, minden, amire szükség lehet. (A Sikhegyen lévő föld nagy gyümölcsösében szinte csak alma és körte, meg őszibarack volt. Emlékszem egy évben annyi alma termett, hogy teherautóval szállították haza. Kiürítették a kamrát és oda öntötték be a rengeteg almát. A szoba fele magasságáig ért.) A zöldségféle azután ősszel a pincébe került, a gyümölcsök a padláson a szétterített babhéjra, illetve a barackból, málnából szilvából és hasonlókból lekvárt főztek. Minderről majd még a maga helyén beszélek.

Nagyanyám, mint mondtam, sokat dolgozott. Nagyapám már szürkületkor felkelt és elindult valamelyik szőlőbe. Nagyanyám reggel ment utána és kinn dolgoztak késő délutánig. Ekkor nagyanyám - ha kellett, szedett borsót, babot - és hazafelé jövet, hátán a puttonnyal, a feltűrt kötőjébe szedett borsót menet közben kifejtette. Amikor hazaért, nekiállt vacsorát készíteni. Ez többnyire valami egytálétel volt, sokszor leves. Például galuskás borsóleves, de az olyan sűrű volt, hogy a kanál megállt benne. Máskor tésztát gyúrt krumplis vagy káposztástésztának. (Akkoriban nem voltak még a mai kész száraztészták.) Én meg ott lábatlankodtam körülötte: - Mit főz nagymama? - Krumplistésztát, kisfiam. - Kaphatok belőle? - Hát persze hogy kaphatsz!

Ez azt jelentette, hogy még egy levéllel többet kell gyúrnia, még félórai munka az egész napos szőlőkapálás után. De megtette szó nélkül.

Idősebb korában, mint az életükben nehéz munkát végzők többségének, izületi panaszai voltak. Sokszor kért, hogy masszírozzam meg a derekát, hátát. Én persze - türelmetlen gyerek - mentem volna játszani, nyafogtam, hogy miért nem Palit kéri meg. ("Nem nyafognék, de most már késő..") Fontos elmondanom róla, hogy ő volt a család motorja. Erős akaratú asszony, ő irányította a gazdaságot, ő intézett szinte mindent. Kitűzte a szüretek időpontját, tárgyalt a fuvarosokkal, eladta a termést, piacra járt, hivatalokba, ha kellett. Nagyapám, mint egy béres, tőle kapta az utasításokat. Erről is van egy érdekes történetem.

Egy tavaszi napon nagyanyám mérgesen pörölt élete párjával, hogy tudniillik mikor fogja már felásni az udvari virágágyakat, hiszen itt a tavasz, ültetni kellene. (Az udvar egyik oldalán minden nyáron - a járda mellett, a két keleti tuja körül - szép virágágyak voltak.) No, nagyapa annak rendje-módja szerint, engedve a kifogást nem ismerő felszólításnak, nekiállt ásni, amint nagyanyám elment a piacra. Hazajőve aztán meglepetésének hangos kiabálással adott nyomatékot, látva, hogy élete párja az egész udvart felásta: - Lajos! Mi az Isten csudáját csináltál? Felástad az egész udvart! Mit vetek majd bele?- Nagyapám elégedetten támaszkodott rá az ásó nyelére: - Majd vetel bele bikfencet!

Örökös zsörtölődés volt a két öreg élete, egyik sem bírta a másik akaratosságát, csakhogy nagyanyám célratörően volt akaratos, hogy úgy ne mondjam, értelmesen. Nagyapa meg csak úgy a vita kedvéért, amolyan l'art pour l'art módon. Hát ennyit az apai nagyszüleimről.

Apám testvéreit, a nagynénéimet és nagybátyáimat igen jól ismertem, többükkel szinte együtt laktunk. Marcsa nagynéném, még fiatal lány korában elkerült Pestre, Józsi bácsi kőbányai vendéglőjébe, pénztárosnak. Ez még a háború előtt történt, majd az államosítás után különböző vendéglátó helyeken, cukrászdákban, presszókban dolgozott. A Korvin-mozi mögött lakott sokáig, én is többször meglátogattam, amikor Pesten dolgoztam. Akkoriban a lakásától két percre, az Üllői út másik oldalán, a Két Medve söröző vezetője volt. Karácsonyra majd minden évben hazajött Egerbe, különleges cukorkákat és töltött nápolyikat hozott, ma is emlékszem egy barackmag nevű, számunkra csodálatosnak tűnő édességre. Ilyenkor esténként a felnőttek körülülték az asztalt, beszélgettek, aztán römiztek órákon át. Marcsa néni pedig játék közben - csak úgy magának - énekelgetett. Ma is hallom csodaszép alt hangját: "Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy csók az életünk...". Karády és Marlene Dietrich voltak a kedvencei, no meg Edith Piaf. Soha nem ment férjhez.

Rózsi nagynénémet egy Székely Pista nevű vasutas vette feleségül. A régi világban irigyelt ember volt a vasutas nyugdíjas állása miatt. Az én gyerekkoromban előbb Sátán, majd Putnokon, végül Szilvásváradon volt állomásfőnök. A beosztáshoz szolgálati lakás is járt, az állomáson, vagy környékén. Három unokatestvérem, Pali, Csabi és Mari ily módon iskoláit elég sok helyen járta, de hát ez őket igazán nem zavarta. Mindig csodáltam, hogy szinte a füttyéről felismerték a vonatokat. Apjuk, Pista bácsi víg kedélyű ember volt, nekem mindig tetszett, ahogy a dolgokat bölcs megértéssel kezelte. Ez azonban nem gátolta abban, hogy néha indokolatlanul is szigorú, hogy úgy ne mondjam, zsarnoki legyen. Vitában túlontúl biztos volt az igazában, s ez több mint gyanús. Nyugdíjas korukra Egerbe költöztek, apámékkal össze-összejártak, együtt mentek nyaralni, egyszóval jobban megvoltak egymással, mint fiatalon.

Bözsike, a harmadik lánytestvér a háború közbejötte miatt elég körülményesen, de végül is elvégezte az egri érseki Felsőkereskedelmi Iskolát. Ezután különböző cégeknél dolgozott kereskedelmi adminisztrációban. Kedves, szép lány volt, akinek aztán hamar be is kötötték a fejét. Kerékgyártó Béla bátyám vette el, aki szintén a kereskedelemben volt otthonos, utóbb mint főkönyvelő ment nyugdíjba. Három leányuk született, Erzsi, Kati és Márti. Velük sokáig együtt laktunk a Vitkovics utcai Gyenge-házban. El lehet képzelni, micsoda felfordulást tudott csinálni a hat gyerek, hát még amikor a három Székely-unoka is megérkezett.

Pityu, a legkisebb testvér asztalos inas lett, és fel is szabadult, miután egy vizsgamunkát, egy szép politúrozott, intarziás fedelű díszdobozt készített. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert tanúja voltam a készítés izgalmának. Később Pityu bátyám asztalosként több helyen dolgozott, végül a Dohánygyárban, ahol is megtalálta élete párját Rózsikát. Egy fiuk született, Kispityu, aki felnőve címfestő lett. (Voltak művészi ambíciói, festegetett, de valahogy nem tudott kibontakozni.)

És most eljutottunk apámhoz. A legidősebb testvér volt ötük közül, s nagyanyám - lám, megint az ő előrelátása - elhatározta, ezt a fiát taníttatni fogja. Az egyszerű parasztember vagy iparos számára a hivatalok kívánalmai, a különféle kacifántos megfogalmazások nehezen, vagy egyáltalán nem érthetőek. Határidők, kamatok, jogi formulák között eligazodni nehezen tudott.

Hát legyen a gyerekből jogász, és segítse tudásával a családot. Először persze kijárta apám az elemit, majd az egri Főreáliskola osztályait, ahová nagyanyám saját bevallása szerint kétszer tette be a lábát. De a gyerek azért elvégezte az iskolát. Ezután joghallgatóként a debreceni egyetemre iratkozott be. Az egyetem persze rengeteg pénzbe került, ennyi nem jutott a taníttatásra a többi gyerek mellett. És ekkor segített nagyanyám jó testvére, Józsi bácsi, a vendéglős. Apám elbeszélése alapján tudom, hogy jelentős anyagi segítséget kapott Józsi bácsitól, amit úgy próbált viszonozni - hiszen visszafizetni nem tudta - hogy nyaranta Kőbánya-i vendéglőjében dolgozott a támogatás fejében. Amolyan mindenes volt, reggel fogadta a pékinast, aki az aznapi friss kiflit-zsömlét hozta.

-Mindig megállítottam az inast, amikor leszámolta előttem a zsömlét, mert nagyon gyorsan rakodott: öt, tíz, tizenöt, húsz... Egy napon aztán az inas visszaszólt:

-Sanyi úr! Hiába raknám lassabban. Nézze, nem is tudom máshogy megfogni. Egyik kezembe három, a másikba kettő. Öt, tíz, tizenöt, húsz...

A napjait az étteremben töltötte, amely mellett kuglipálya is volt, a törzsközönség ott múlatta az időt. Józsi bácsiról és családjáról még a következőket kell elmondanom.

Különleges, finom ember volt Józsi bácsi. Kissé kövérkés, halkszavú, rendkívül ember- és gyerekszerető. Nem emlékszem, hogy valaha is hangos szót hallottam volna tőle. Az életemet részben talán neki köszönhetem, de ez még egy későbbi történet. Ha jól emlékszem, egy budai sváb vendéglős-famíliába nősült be, ez volt a Néder-család (talán Näder vagy Naeder?). Irmuska néni, a felesége, igényességével, finom modorával, beleérző képességével a legjobb értelemben vett polgári gondolkodást, életvitelt, mentalitást testesítette meg. Három gyermekük volt, Erzsike, Jóska és Mucuska, utóbbi az én keresztanyám. Mint megtudtam, Józsi bácsi kezdetben kocsmáros volt, majd - törekvő típus lévén - nem kevés munka, izgalom után egy árverésen sikerült megszereznie egy vendéglőt Kőbányán, a Sírkert utcában. Ez lett a Krupa-vendéglő. (Egy alkalommal a '60-as évek végén arra jártam s láttam, hogy a vendéglő még áll, a nevében csupán egy betű változott, most Kupa-vendéglő.)

Erzsike, a legkisebb gyermekük 14 éves korában halt meg gyógyíthatatlan vese-betegségben. Jóska - a család számára csak Dodó - szintén a vendéglátó iparban dolgozott, majd egyszer csak rájött, hogy ő tud festeni. Ettől kezdve képeinek élt. Én ugyan egyet sem láttam, rémlik, valaki mondta, hogy talán nonfiguratív festő. De mint hallottam sikere volt. Mucuska, a legidősebb egy egri vegyészmérnökhöz ment feleségül, Dobrányi Gézához, aki idővel a Filmlaboratórium igazgatója lett, ő teremtette meg a magyar színes filmgyártást. Második férje Thoma József építész volt, nevéhez fűződik a csúszózsaluzás technológiájának feltalálása, amit egy svéd mérnökkel közösen világszabadalomként jegyeztettek. Ebből eredően ők voltak a családban a "gazdagok". Keresztanyám, Mucuska elegáns és szép asszony volt, a velem való kapcsolatában mindig érezni lehetett az igényességet. Amikor Pesten dolgoztam, ő hívta fel a figyelmemet a Francia Intézetre, mindig szólt, ha valahol érdekes tárlat, hangverseny volt. Hálásan emlékszem reá. De most térjünk vissza apámhoz.

Egyetemistaként, majd fiatal jogászként az egri fiatalság körében ő is megtalálta a társaságát. Mesélt egy rendszeres társas összejövetelről, a Szakácsi-borházban jöttek össze kártya-partikra. Leendő nagyapám borháza a Szalában volt, a pince mellett egy takaros, berendezett szobácskával, ahol szalonna, kolbász és fröccs mellett vigadott az aranyifjúság. Annak rendje s módja szerint mindig más és más hozta a bort (nem a tulajdonos borát itták) és a fröccshöz való szódavizet. Volt közöttük egy szegényebb fiú, neki - ha rá került a sor - megengedték, hogy szóda helyett bort hozzon. A bor ugyanis olcsóbb volt, mint a szódavíz.

Minden farsangkor bálok voltak a városban, ezek jó alkalmat szolgáltattak az ismerkedésre. Működött korcsolyapálya, volt strand és uszoda, Kaszinó, Emericana, Ipartestület és ki tudja hányféle szervezet, melyek mind időről időre rendezvényeket tartottak. Apám egy jogásztársával, Okos Ernővel egy családba kezdett udvarolni, ez volt a Szakácsi-család.