Apám németországi fogsága

Ahogy már előbben írtam, apám az egri helyőrségnél szolgált írnokként, s a front közeledtével megkezdték a visszavonulást. Egy kisebb csoporttal - tizennégy ember, szekerekkel, lovakkal - vonult, először a Felvidékre. Már ott is háborús állapotok voltak, naponta bombáztak. Az egyik városkában az utcán érte őket a légitámadás. Apám egy ház kapualjába húzódott, de valamilyen nyugtalan érzéstől vezérelve meggondolta magát, s noha már hallotta a bombázógépek zúgását, átszaladt a téren, be a templom masszív előcsarnokába. Amikor lefújták a légiriadót, előjőve a templomból látta, hogy az először választott ház romokban hever, telitalálatot kapott. Hálát adott az Istennek, a helyváltoztatást a gondviselésnek tulajdonítva.

Egyre nyugat felé vonulva már Bécs határában jártak, amikor a dombról egy repülőteret látott. A kifutón eddig nem látott repülőgépek sorakoztak, a furcsa az volt, hogy nem volt légcsavarjuk Csak sok évvel később értette meg, mint nekem mondta, hogy ez az egyik német csodafegyver volt, sugárhajtású vadászgépek. Csak hát nem volt üzemanyag, felszállni már nem tudtak a háború végén. (Később utána néztem, ez volt a Messerschmitt ME-262 Sturmvogel)

A városokat elkerülve - nehogy frontszolgálatra kényszerítsék őket, mert a németek ekkor már minden eszközt bevetettek - jutottak el az osztrák határtól nem messze fekvő kis bajor faluba. Ott a falu szélén egy üres házban tanyáztak le. Az egyik reggel nagy dübörgésre ébredtek, s kiszaladva a ház elé látták, hogy elérte őket front. A falu előtt Y alakban kétfelé ágazó úton amerikai tankoszlopok közelednek. A két út találkozásánál már egy forgalomirányító áll, és hol innen, hol onnan engedett 10-12 járművet. A magyar katonákat meglátva az első tank megállt, s egy tiszt kibújva a toronyból azt kérdezte, németek vannak-e a faluban? (Az, hogy ezek a katonaruhás emberek kik, netán ezek is ellenségek, nem érdekelte.) Mondták neki, hogy az iskolában van vagy harminc német. Népfelkelők, öregek és gyerekek voltak. A tiszt egy néger altiszttel előrement - az útról látni lehetett az iskolát - és egyszerűen nyakba akasztott puskával kihajtotta a németeket az út mellé. Libasorba állította őket, a fegyvert letétette a földre, amin végigment egy tank, a katonákat pedig elindította hátra, a front mögé.

Amikor egy oszlop megállt, hogy a másik irányból érkezők besoroljanak, a magyar bakák látták amint egy-egy katona leugrik a tankról, és felmászik a sorban szintén álló ponyvás teherautók egyikének hátuljára. Behajolva a ponyva alá kezeslábasának zsebeibe tömködi, amit ott talál. Hihetetlen látvány volt ez a magyaroknak, hiszen az ő ellátmányuk meglehetősen szigorú rendben történt. Tizennégy ember, ennyi deka kenyér, ennyi darab cigaretta, porciózva. Integetni kezdtek, hogy nekik is adjon az ellátmányból. És a katona nevetve dobálta a doboz cigarettákat, konzerveket, csokoládét. "És ezeket akartuk mi legyőzni?" ámultak magyar bakáink, akik számára ez a bőség elképzelhetetlen volt.

Katonáink azután megkérdeztek egy tisztet, hogy mivel ezek szerint most már ők is hadifoglyok, mi a teendő? A tiszt vállat vont, ő a front, mondta, ő nem tart hadifoglyot, legjobb, ha maradnak ott, ahol vannak. Majd jön valaki és intézkedik. Így esett, hogy apám az amerikai hadifogságát egy bajor faluban horgászással töltötte. Persze nem volt ez olyan vidám dolog, hiszen például élelemről gondoskodni kellett. A faluban szinte csak asszonyok és gyerekek voltak, a férfiak a frontokon, vagy hadifogságban. Akadt férfinak való munka a földeken, a tanyákban. Élelemért dolgoztak. A faluban volt néhány menekült magyar tiszti család gyerekekkel. A férfiak - nyár lévén - gyümölcsöt akartak szedni a gazdátlan kertekből a gyerekeknek. Megkérték a szomszédot, engedné meg, hogy a hullott gyümölcsöt összeszedjék a fák alól. Nem lehet, mondta, az a kert nem gazdátlan, a gazda a fronton van, majd ha hazajön, ő szedi össze. Nevetséges, abszurd helyzet, s gyakran tapasztalható német mentalitás.

Idővel azután mindenki a hazautazással kezdett foglalkozni. Ez persze nem ment olyan egyszerűen, akkor Európa minden háborús országában, különösen az egykori Nagynémet Birodalom területén elhurcolt, vagy elmenekült emberek tízezrei próbáltak hazajutni otthonukba. A győztes hatalmak pedig már keresték a náci és más országok fasiszta tisztségviselőit, a háborús bűnösöket. (A fogalom maga is ekkor keletkezett.) Apáméknak tehát meg kellett jelennie Passauban, egy, a győztes hatalmak képviselőiből álló vizsgálóbizottság előtt. A magyarokat kimondott "magyar szakértőhöz" irányították. Apámat is kérdezgették hol volt, mit csinált a háború alatt. Már éppen elbocsátották volna, amikor az egyikük megkérdezte: -Magának doktori címe van? -Igen. -Jöjjön csak vissza! A jogi doktorátus alapján azt képzelték, talán fontosabb szerepe lehetett a dicstelen magyar nyilas uralom alatt. Persze minden tisztázódott, s megkapta a bizottság menlevelét, melynek birtokában már jelentkezhetett egy Magyarországra induló transzportba. Mindezek intézésére többször be kellett utazni Passauba, s ide tartozik egy itt megtörtént eset.

Társaságukban menekült civilek is voltak, köztük egy pesti nő, aki állandóan magánál hordott egy kis kézitáskát. Az utcán, ahol mentek, amerikai katonák álldogáltak. A járda szélénél egy dzsip, háttal nekidőlve egy katona. Amint elmentek előtte - bizonyára csak incselkedési céllal - a katona előrenyúlt, kikapta a nő hóna alól a táskát, és a válla felett hátrahajította az autóba. A nő elsápadt, gyorsan belekarolt a mellette álló férfiba, és azt súgta: Gyorsan menjünk tovább! Nemigen ismerte senki ezt a nőt, aki később furcsa viselkedésének magyarázatát is adta. Elmondta, mivel a titkolózásnak tovább semmi értelmét nem látta, hogy ő egy pesti ékszerkereskedő özvegye. "Uraim, ha az a katona kinyitja a táskámat, el fog ájulni. A férjem ékszerüzletének legértékesebb darabjait mentem benne már egy éve. Egy vagyon volt abban a táskában." Hogy miért nem próbálta visszaszerezni? Idegen országban, idegen katonák között, háborús felfordulásban hogyan tudta volna bizonyítani, hogy az övé, hogy nem lopta, vagy rabolta? Egyszerűbbnek látszott, ha hagyja az egészet.

Végül is apám feljutott egy Magyarországra induló vonatra - ezen utazott haza a szegedi orvosegyetem oktatói kara is - elől-hátul fegyveres őrséggel. Ebédidőben megálltak egy katonai tábor mellett. Étkezés után a katonák a mosogatóhoz mentek, ahol három medence volt: meleg víz, fertőtlenítős víz, öblítő víz, és kész a mosogatás. Apámnak nagyon tetszett ez a praktikusság.

Aztán a vonat megérkezett a zónahatárra, azaz az amerikai-orosz övezet határára.(A háború befejeztével a győztesek Németország területét katonai közigazgatási övezetekre osztották: francia, angol, amerikai és orosz övezetre. Az övezetek határán őrség állt, szinte mint államhatárok szerepeltek. A nyugati hatalmak később egyesítették a francia, angol és amerikai övezetet, átadták az újonnan éledő német igazgatásnak, s ebből alakult meg Nyugat-Németország.) A vonat tehát megállt az övezethatáron, az őrséget lecserélték, s apám itt látott először orosz katonát. Nem nagyon rázta meg a látvány, körülbelül egyezett az elképzelésével, illetve amit addig hallott róluk. Ugyanis a következő történt. Az őrség két amerikai katonája sétált a vonat mellett, s egy orosz katona lépett hozzájuk, nyilvánvaló barátkozási szándékkal. Beszélgetni, mutogatni kezdtek, egyszer csak az orosz félrefordult, s két ujjával kifújta az orrát, majd ujjait nadrágjába törölte. (Gyerekkoromban egy-egy paraszt, ha nem volt zsebkendője, még így fújta az orrát. Meglehetősen gusztustalan látvány.) A két amerikai egymásra nézett, hátat fordítottak és elmentek. Ezek az oroszok hozták nekünk a kultúrát, tanultuk később. (Egyébként olvastam, hogy az oroszokkal érintkező amerikai alakulatokat különös gonddal válogatták össze, faji, ideológiai, mentalitásbeli szempontok alapján.)

Egy napon aztán apám megérkezett Budapestre, ahol elintézte a leszerelésével kapcsolatos ügyeit, s hazajött Egerbe, mint civil. Régebbi munkahelyén, a Pénzügyigazgatóságon folytatta munkáját. (Apám sokáig őrizte azt a kétoldalas angol nyelvű nyomtatványt, melyet Passauban a vizsgálóbizottságtól kapott, melyen minden adata szerepelt, az oldal alján, egy keretes részen egy fekete ujjlenyomattal.)