Kisiskolás korom

Kis-iskolás korom

Ez az idő az 1940-es évek vége, és az '50-es évek elejére esik. Az első elemi osztályt a ma 2.számúnak nevezett egri iskolában kezdtem. Apám munkahelye mellett állt ez az iskola, néhány ismerős gyerek is volt az osztályunkban. Ahogy mindenhol, mi is írni, olvasni, számolni tanultunk, és a hetes volt a legjobb jegy. Minden írás-házifeladatot díszítősorral kellett zárni, ezeket apám rajzolta elő, én pedig az első rajzocska után folytattam. Csodálatos fantáziával nap mint nap, új és új, különleges rajzokat készített nekem, úgyhogy az osztályban csodájára jártak az én díszítősoraimnak. Amikor reggel megérkeztem már vártak, és meg kellett mutatnom az aznapi díszítősorokat.

Történt itt egy érdekes eset, ami talán tanulságot is hordoz. A gyerekek többsége tízóraival érkezett az iskolába, de nem mindenki. Az osztály egyik - nálam fejlettebb, sokkal erősebb - tagja minden szünetben "megvámolta", vagy egyszerűen elvette a gyerekek tízóraiját. Én amolyan békés, félénk gyerek voltam, s az illető fiú ezt jó érzékkel észrevette. Rendszeressé vált, hogy a tízóraimat elvette. Amikor aztán ez odáig fajult, hogy egy alkalommal már beletúrt a táskámba, hogy kivegye onnan kis összeborított lekváros kenyeremet, elöntött valami pulykaméreg, és orrba vágtam. A nagydarab fiút annyira meglepte ez a tőlem nem várt reakció, hogy teljesen elképedt. Még visszaütni is elfelejtett, annál is inkább, mert azonnal eleredt az orra vére. Ettől pánikba esett, és nyöszörögve feküdt hanyatt egy padon. Én pedig tettemtől rettenetesen megijedve figyeltem. Úristen! Ha ez a nagy behemót gyerek felkel, kettéharap engem. De nem történt semmi. Úgy látszik, nem is volt olyan bátor. Ettől kezdve engem békén hagyott. Ez volt életem egyetlen "verekedése".

Abban az időben szinte évenként változtatták az iskolák beiskolázási körzeteit - mindenkinek a lakóhelye szerinti körzeti iskolába kellett járnia - így történt, hogy én az általános iskolát körülbelül hat iskolában jártam ki. Ezek közül, mivel itt töltöttem a legtöbb évemet, a 3.számú, Rácz-kapu téri iskola a legemlékezetesebb. A környező utcákban lakó gyerekekkel együtt jártam ide, sok ismerősömmel, néhány barátommal együtt. Az ötvenes éveket írtuk, ami a felnőtteknek rettenetes volt, de mi gyerekek nem igen érzékeltük a kommunista rémuralom nyomasztó hatását. A hivatalos április 4.-i felszabadulási ünnepségen kis rigmust énekeltünk "hazánk nagy fiáról", Rákosi Mátyásról, aki számunkra - hiszen kötelezően úttörők voltunk- Rákosi pajtás volt. A rigmus imígy szólt:

"Hagy' járjon ő a rózsában bokáig,

éljen, éljen Rákosi pajtás sokáig!"

(Milyen kisszerű ember lehet az, aki hagyja magát így tömjénezni!)

Ebbe az iskolába jártam akkor is, amikor az 1552-es várostrom 400 éves évfordulóját tartották. Nagy ünnepségsorozattal emlékezett a város hajdanvolt hős eleinkre, s nekünk, kisdiákoknak is jutott a műsorokból, látnivalókból. Többek között városi irodalmi pályázatot is kiírtak, amin én egy Balassi-stílusban írott történelmi tárgyú elbeszélő költeménnyel vettem részt. Második díjat nyertem, és jutalmam egy vörös műbőrkötésű Gorkij-kötet volt.

Anyám akkor zongoraleckéket adott az egyik unokanővéremnek is, Okos Évinek. Évának nagyon szép írása volt, ezért elvállalta, hogy az én tollbamondásom után leírja első regényemet. Minden alakalommal zongoraórája után ottmaradt nálunk, és egy órán át írta, amit diktáltam neki. Ennek a végül befejezetlen regénykének máig emlékszem a címére: Megkondulnak a vészharangok. A török-magyar háborúk korában játszódott, és meglehetősen gyermeteg történet volt, de milyen is lehetett volna tizenkét éves koromban.

Az iskolában az egyik osztálytársam, Tömösváry Jancsi nagyon jól rajzolt, amolyan istenadta tehetség volt. Órák alatt képregényt rajzolt - emlékszem fantasztikusan tudott lovat rajzolni - én pedig írtam hozzá a szöveget. A szünetekben aztán a többi társam csodálta alkotásunkat.

Elterjedt hát az iskolában, hogy én amolyan írópalánta vagyok, s egy alkalommal amint hazafelé mentünk, valamelyik gyerek odakiáltotta anyámnak, aki a kapuban álldogált: Néni! Gyenge meg író lesz! (S hogy mégsem így lett, valószínűleg az én hibám.)

Otthon volt egy régi Siemens-rádiónk, amit Szakácsi Béla nagybátyám, aki mérnök volt, nyaranta javítgatott. Ezen apám esténként a müncheni Szabad Európa rádió magyar nyelvű adásait hallgatta. Az adást a magyar szervek rettenetesen zavarták, néha alig lehetett hallani, és ha valakinek a lépteit hallottuk az ablak alatt (ekkor már nagyanyáméknál a Vitkovics utca 17-ben laktunk), a rádiót le kellett halkítani. Az "ellenség" rádiójának hallgatásáért ugyanis börtön járt. Ez volt a besúgások, feljelentgetések, a legsötétebb terror időszaka. (A propaganda szerint "Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján!") Okos Ernő bácsi minden április 3.-án este ("felszabadulásunk" évfordulójának előestéje) összepakolta a kis cókmókját, mert jött érte a rendőrség, és az "ünnep" tartamára őrizetbe vették, nehogy valami demokrácia-ellenes cselekedetre ragadtassa magát, ami megzavarhatja a nagy ünnepet. (Hiszen "reakciós elem" volt, jogász, és egykori horthysta katonatiszt, igaz, csak tartalékos) Ahogy mesélte, a rendőrségi fogdában jó társaságba került, ott volt a hajdani alispán, a régi városi jegyző és más régi tisztségviselői a hajdanvolt "reakciós rendnek". Ők voltak az "osztályidegenek".

Hogy érzékeltessem ennek a korszaknak rettenetes, embertelen voltát, leírok egy-két esetet, amiről felnőtt fejjel szereztem tudomást. Feledi Péter barátom apja a világháborúban a keleti fronton, az oroszok ellen harcolt. Egy támadás során páncélököllel kilőtt három orosz tankot. Ezt megírta valamilyen újság, úgyhogy nyoma maradt. A proletárdiktatúra ezért azzal büntette a fiát, hogy nem vették fel egyetlen középiskolába sem. Ipariskolában tanult, majd egy vasboltban volt eladó. (Sok évvel később közgazdász diplomát szerzett.) Szabó Tamás egykori kollégám apja a nyilas-éra alatt polgármester volt. Fia és leánya ezért szintén osztályidegennek számított. Az ország egyetlen középiskolájába sem mehettek tanulni. Szakmát azért tanulhattak. (Később mindketten diplomát szereztek.)

És végül itt van Rudán Feri barátom, akivel talán hatodikos koromban találkoztam, ugyanis akkor jött új fiúként az osztályunkba. Egy tiroli bőrnadrágban jelent meg, amiért is Rudivári Bőrnadrágnak nevezték el. Előttem ült az osztályban, így beszélgetni kezdtünk. Kérdésemre, hogy honnan jött, valami kis dél-hevesi falut nevezett meg. Miután aztán igazán jó barátságba kerültünk - együtt jártunk ministrálni, majd hittanra Levente atyához - elmesélte, hogy ők kitelepítettek voltak évekig. A politikai helyzet enyhülésével kapták azt a kedvezményt, hogy városba költözhettek. Így jutottak Egerbe. De édesapja csak fizikai munkát kaphatott, figuráns volt a földmérőknél. Hogy mi volt a család "bűne", nem tudom, de gyakran jártam hozzájuk, s amiket náluk láttam, az arra enged következtetni, hogy a régi Magyarország elit köreibe tartozhattak.

Biciklivel jártam ki hozzájuk a Sötét-villába (ma a Felnémet felé vezető út melletti kemping van itt), ahol egy csodálatos park közepén álló villa-lakásban laktak. Könyvtáruk - ki tudja hogyan menthették meg a kitelepítés viszontagságai között - igazán lázba hozott. Ott láttam először a száz kötetes centenáriumi Jókai-sorozatot, és egy másikat, amit kötetenként kaptam kölcsön: A Nagy Háború történeté-t. Ez az első világháború története rengeteg térképpel és képpel tíz vagy tizenkét kötetben. Az egyik szobában a falon egy festmény díszmagyarba öltözött férfit ábrázolt. Kérdésemre Feri csak annyit mondott:"Valamelyik ősöm." Édesanyja francia és német regényeket olvasott, a család rokonsága Ausztriában és Észak-Olaszországban élt. Bátyja, Péter akkor járt a bencések pannonhalmi gimnáziumába. Az egész család egy emelkedett szellemiségű másik világ képét mutatta nekem, ami számomra nagyon szimpatikus volt. Meg akartam ismerni és be akartam kerülni abba a másik világba.

Itt írnom kell a vallás szerepéről az ötvenes években. A proletárdiktatúra vörös terrorjának idején, amikor az ÁVH fasiszta módszerekkel bénított meg minden ellenállást, amit az egyén a lelkiismeret és a szellem védelme érdekében tett, a lesajnált értelmiség, a polgári gondolkodású réteg számára egyetlen ellenzéki viselkedés maradt, a vallás gyakorlása. Nem volt tiltva, de nem is volt ajánlatos kérkedni vele. (Apámat többek között azért helyezték B-listára, mert elismerte, hogy istenhívő.) Hogy mi volt az a B-lista? 1948-ban összeírták mindazokat, akiket a Magyar Kommunista Párt (MKP) reakciósnak, osztályidegennek, a régi rendszer hívének, egyszóval nemkívánatosnak tart. Mint később megtudtam, ez a lista több mint 80.000 nevet tartalmazott. Ezeket az embereket eltávolították a közigazgatásból, apám is elvesztette az állását, így került a Park-szállóba terv-statisztikusnak. (Később aztán hasznosították jogászi végzettségét, amikor a vállalat munkaügyi vizsgálataival, pereivel is foglalkozott.) De vissza a valláshoz. A vallás gyakorlásának egyik eleme a templomba-járás. Ez Egerben, ami érseki székhely, nem volt különleges. Nagyon sok ember járt templomba.

Abban az időben tartotta szentbeszédeit a minorita templomban Sixtus-atya. Vasárnapi beszédei olyan nagy hatással voltak az egri emberekre, hogy akkoriban szinte mindenki az ő templomába járt a beszédei miatt. Természetesen ezt nem nézték jó szemmel a hatalom birtokosai. Egy nap aztán híre jött, hogy Sixtus-atyát egy teherautó elütötte a Fő-utca felső szakaszán. Azt suttogták, hogy ez a halálos gázolás szándékos volt, így tették el az útból a "demokrácia" urai a számukra kellemetlen embert.

Érdekes, és azokra az évekre jellemzően mutat, hogy állítólag a rendőrségről is jártak emberek a templomokba, hogy figyeljék, ki jelenik ott meg. Ez elképzelhető, azt azonban biztosan tudom, hogy középiskolás tanáraim közül is láttam ott később egyet-kettőt az ötvenes évek végén. Lehet, hogy bennünket figyeltek. Kisiskolás koromban a ciszterciták templomába jártam ministrálni Rudán Ferivel, Lajos Győző orvos két fiával és másokkal. Akkor már feloszlatták a szerzetes-rendeket, a ciszter-gimnázium helyén állami iskola működött, a szerzetesek pedig munkahelyet kerestek, ki hol tudott. Természetesen papok maradtak, és próbálták folytatni lelki munkájukat hitvallásuknak megfelelően. Mivel az iskolai hitoktatás megszűnt, ezek a papok lakásukon kisebb csoportoknak tartottak hittan oktatást. Ezt tette Hervai Levente is, egykori ciszterci pap-tanár, hajdani cserkész-vezető. Hozzá jártunk Feri barátommal hetente egyszer, igazi konspirációs körülmények között. Hatan-nyolcan voltunk a korosztályunknak megfelelő csoportban, távozáskor néhány perces időközönként egyenként jöttünk el a Nagy János utcai kis lakásból. Szentírás-magyarázat folyt itt, de szóba került nem egy tudományos felfedezés is. Emlékszem itt láttam először egy Angliában frissen megjelent, szép színes albumot arról, hogyan mászta meg Hillary és Tenzing a Mount Everestet. Ami pedig nagyon vonzó és érdekes volt, minden vasárnap biciklikirándulást szervezett Levente atya a Bükkbe. Hárman-négyen minden hét végén összejöttünk, olykor többen is. A felnémeti vámháznál volt a találkozó, és kikerekeztünk a Bükk elejére. A kerékpárokat otthagytuk egy erdészháznál, és felgyalogoltunk a Bükk-fennsíkra, vagy éppen máshová. Megtanultuk a térképolvasást, a tájékozódást, a tűzgyújtást esőben és sok-sok hasznos dolgot. És mindennek a koronája volt a nyári táborozás. Akkoriban még nem voltak úttörőtáborok, a tábori élményeket nem szerezhettük meg az iskolában. Levente atya táborai életre szóló élményt jelentettek hát. Régi cserkészsátorokban aludtunk (a rend feloszlatásakor a cserkészfelszerelést, miként az iskola könyvtárát is szétosztották a rendtagok között), a sátraknak nem volt aljlemeze, szénára terítettük pokrócainkat, és a sátrakat körbe kellett árkolni az eső ellen. Főzni a naponként váltott két ügyeletes főzött (mindenkinek meghatározott mennyiségű krumplit, kenyeret, tejport, malátakávét és száraztésztát, tarhonyát kellett hozni), jártuk a hegyeket, esténként pedig a tábortűz mellett népdalokat és cserkésznótákat énekeltünk. Megtanultuk a sátorverést, volt éjszakai túra, röplabda-verseny, vasárnap pedig az atya a lombokkal, virágokkal díszített kis tábori-oltárnál misét mondott.

Az '56-os forradalom idején egy napsütéses októbervégi vasárnapon összejöttünk, felszabadultan és boldogan tervezgettünk, a cserkészindulót énekeltük. Akkor még úgy nézett ki, hogy győzött a forradalom, bizakodók voltunk. Aztán jöttek az oroszok, és a mi reményeink is Kádár terrorjába fulladtak.

Hat éves voltam, amikor Csörgő bácsinál, a Strand úszómesterénél megtanultam úszni. Ezután apám beíratott az uszodába, s mint nagyon sok gyerek Egerben, az úszóegyesület tagja lettem. Válent Gyuszi volt az edzőm, akit mindenki, még a legkisebb gyerek is tegezett. Minden nap volt edzés, amit a mai Bárány-uszodában tartottak, télen-nyáron folyamatosan. A napi programom nagyon egyszerűen alakult, délelőtt iskola, azután otthon ebéd, háromtól hatig uszoda, majd otthon tanulás, kis olvasás és vacsora, fekvés. Persze az edzés nem három órán át folyt, körülbelül másfél órába telt azt a korosztályomnak megfelelő két-két és félezer métert leúszni.(Négyszáz bemelegítő, mell-gyors-hát mintegy kétszáz-négyszáz méter, saját úszásnemben hat-nyolcszáz, néhányszáz lábtempó krall-deszkával, néha néhány hossz időre úszás, és négyszáz levezető.) Edzés után, nyári időszakban sarokfogóztunk, ha volt hely a medencében labdát kértünk és pólóztunk, vagy a lelátón ültünk és beszélgettünk. Télen pedig a közös fiúöltözőben a jó meleg dobkályha mellett üldögéltünk egy-másfél órát beszélgetve. A kiváló úszóknak, akik már országos szinten is számító eredményeket értek el, külön öltözőjük volt, persze csak nyáron, mert a kabinokban nem volt fűtés. Télen ők is, meg a felnőtt pólócsapat is a közös öltözőbe jött. Micsoda élmény volt hallgatni őket! Nagy versenyekről, pólómeccsekről meséltek, nőkről és kalandokról, külföldi turnékról. Nekünk kis srácoknak mindez nagyon sokat jelentett. Az általános iskola befejezéséig minden nap lejártam az uszodába. ('56-ban, a forradalom idején az iskolában nem volt tanítás, de az uszodában megtartották az edzéseket.)

Amikor aztán befejeztem az általános iskolát, apám (tekintve, hogy csecsemő-korombeli fogadalmuknak megfelelően papnak szántak) egyházi iskolába akart felvetetni. Az egyházi iskolák államosításakor meghagytak néhány régi, nagyhírű gimnáziumot egyházi kezelésben, gondolom a politika kozmetikázása miatt. Ezek a következők voltak: a pannonhalmi bencés, a pesti és kecskeméti piarista, az esztergomi és szentendrei ferences, és Debrecenben egy leánygimnázium. Apám Pannonhalmára akart küldeni (Rudán Feri oda is ment, neki protekciója volt, a bátyja is oda járt), de az érsekségen azt mondták, már betelt a létszám. Így aztán az esztergomi ferencesekhez felvételiztem. És itt kezdődik a középiskolás korom, de ez már egy másik történet.

Viszont ide tartoznak a családi kirándulásaink, nyaralásaink az '50-es évek első feléből. Akkoriban a hétköznapi élet reménytelensége és rondaságai elől nem volt hová menekülni, mint a természetbe, jó messze mindentől és mindenkitől. Hétvégeken tehát felkerekedtünk, az öcsém még olyan kicsi volt, hogy egy közepes méretű ruháskosárban, apám biciklijének csomagtartóján utaztattuk. (Apám találta fel tehát a későbbi mózeskosarat.) Volt amikor csak a Kis-Egedi Szakácsi-szőlőbe mentünk, de leginkább a Tibába - rengeteg gyöngyvirágot lehetett ott szedni májusban - a Várhegyre, vagy a Felsőtárkány körüli hegyekbe. Nyárra pedig valaki a családból mindig szerzett tíz napra, két hétre egy kulcsos-házat valahol a Bükkben. Ezek az erdészet kezelésében lévő munkásházak voltak, ahol erdőmunkások dolgoztak, de nyári szabadságuk idejére, amikor a házak üresen álltak, nagyon olcsón kiadták őket. Így nyaraltunk a Bükk-fennsíkon Iluskúton, Fekete-Sáron, vagy a Tarkő alatti Lambóth-házban többször is. Önellátás volt, azaz mindent vittünk magunkkal, élelmet, mosó- és mosogatószert, a házakban csak fekhelyek és konyha volt edényekkel. Remekül éreztük magunkat, ha az idő kedvezett gombát szedtünk az erdőben, meg erdei gyümölcsöket, málnát, szedret, szamócát. Kis túrákat tettünk a közeli forrásokhoz, barlangokhoz, vagy felmásztunk a hegycsúcsokra. Esténként tábortüzet raktunk, énekeltünk, beszélgettünk. Békés, szép napok voltak.

Különösen emlékezetes a fennsíki Iluskúti nyaralás. Ez '56 nyarán történt, mi két hétig ott embert sem láttunk. Túráztunk az Olasz-kapuhoz és Fekete-Sárra, bejártuk az Őserdőt, heverésztünk a Tarkő szikláin, s csak nagy néha találkoztunk néhány túristával. Az Iluskúti házban évközben zsindely-készítők laktak, a ház mellett rengeteg faforgács volt, meg felkazlazva a kész zsindelylapok. Bár a hely neve Iluskút volt, a forrás nem adott vizet (a Bükk-fennsík amúgy is nagyon szegény forrásokban, a dolinák elnyelik a fennsík vizét, és az a hegyek lábánál fakaszt forrásokat), a vizet ide lajtos-kocsiban hozzák, ezt használtuk mi is. Akkoriban még nem volt táskarádió, újságot sem láttunk két hétig, de nagyon megnyugtató volt így a világ híreitől elzárva élni. Egyik este aztán beállított egy túrista társaság, pestiek voltak. Ők hozták a hírt, hogy Rákosi lemondott (ő volt az MKP főtitkára, az akkori Magyarország "uralkodója"). Óriási jelentőségű hír volt, a felnőttek késő éjszakáig ültek a tűz mellett, latolgatták mi lesz, mi lehet ezután, éledtek a remények, talán hoz valami jót is a jövő.

Gyakran felmentünk nyaranta a Bükk-fennsíkra, amikor ért a málna és a szamóca. Az erdei málna, a szamóca is apróbb, de zamatosabb, mint a kerti. Néhány nap alatt tekintélyes mennyiséget szedtünk, amit aztán anyám befőzött dzsemnek, lekvárnak. Nyár végén pedig gombázó túrákat tettünk, amikor a rókagomba, a tőkealja gomba, vagy a rizike szezonja volt. Ezeket szintén befőzték, vagy savanyúságnak tették el. Az erdő ajándékaival próbálták szüleim enyhíteni a család sanyarú anyagi helyzetét, amellett ezek a kirándulások örömteli kikapcsolódásnak számítottak.

Én magam nyaraltam még Székelyéknél többször is. Székely Pista bácsi vasutas volt, s a szolgálat időnként más-más helyre szólította, s ilyenkor költözött a család. Először Sátán volt állomásfőnök, majd Putnokon dolgozott. Itt egyik nyáron néhány hetet töltöttem náluk. A fiúkkal, Palival és Csabival szinte az egész napot a fűtőház körüli erdőben töltöttük, csúzlit csináltunk magunknak, és verebekre vadásztunk. A ház nagy udvarán fociztunk meg fejeltünk, ha rossz idő volt, rajzoltunk magunknak rajzlapra kockadobós társasjátékot, és azzal töltöttük az időt. Megtanultam mezítláb járni a tarlón, hallgattuk az öreg váltóőr történeteit a lucernásban dőzsölő vaddisznókról, körtét és almát ettünk idegen kertekben, félve, hogy a csősz megkerget, és fogtunk egy vadnyulat is. Nevelni akartunk, de nem evett a fogságban, és elpusztult.

Voltak állataim is, mint nagyon sok gyereknek abban az időben. A nagy ház udvarán - az elkerített csirkeudvarban - felállítottam egy összeeszkábált nyúl-ólat, és nyulakat neveltem. Olykor tizenöt nyulam is volt egyszerre, ezeknek persze gondoskodni kellett fűről, de hát ott volt az utca, az árokpart. És a konyháról került száraz kenyér, krumplihéj, és más hulladék. A száraz kenyérért nagyanyámmal kellett viaskodnom, mert azt ő beáztatva a csirkéknek szánta.

Egy tavasszal pedig selyemhernyóra szerződtem le az átvevőnél. Ingyen lehetett megfelelő mennyiségű hernyó-petét kapni, és megkezdeni a nevelést. A petékből kikeltek a kis hernyók, ezeket eperfa levelével kellett etetni. Naponta friss levelet szedtem, ami nem volt nehéz, mert a házunk előtt is eperfák álltak, és a környező utcákban szintén. Hanem amikor a hernyók már ujjnyi nagyok voltak, egy zsáknyi levél kellett nekik naponta. A forrásaim kimerülőben voltak, ezért hát biciklire kaptam, és a Felnémet felé vezető út szélén álló fákat kopasztottam. Ez már elég időigényes volt, de csinálni kellett. A hernyók aztán bebábozódtak, csodaszép tojáshéj színű burkot fontak maguk köré, s ekkor ért véget a tenyésztés. A gubókat össze kellett szedni a fonadékból, s leadni az átvevőhelyen. Elég szép pénzt fizettek érte.

Amikor már nagyobb voltam, felső tagozatos, nyaranta legalább egy hónapot dolgoztunk diákmunkán, fizetésért. Nekem legemlékezetesebb az erdészetnél végzett nyári munka, amikor egyetemista erdőmérnök-hallgatók felügyelete alatt dolgoztunk a Bükkben. Egy erdészházban laktunk, s onnan mentünk minden nap a felmérendő területre. Napi tizenkét órát dolgoztunk, és a hétvégénk szabad volt. Nem volt nehéz munka, tulajdonképpen figuránsok voltunk, ha tudja valaki, hogy ez mit jelent. Egész nap hordoztuk a jelzőpóznát az egyetemisták utasításai szerint, akik ezek segítségével végezték az erdőség felmérését. Időnként megmértük egy-egy fatörzs átmérőjét, amiből a magasság megsaccolásával, és az erdő sűrűségének figyelembevételével vezetőink a faállomány mennyiségét számították.

Nyár volt, nagy meleg, ezért hát félmeztelen, egy kis rövidnadrágban jártuk az erdőt. Igen ám, de a jelzőpóznával toronyiránt, egyenes vonalban kellett menni, keresztül az aljnövényzeten, csipkebokron. A gallyak, tüskés ágak megkarcolták izzadt bőrünket, és ez kellemetlen csípő érzést okozott. Nem kellene izzadnunk, gondoltuk, akkor ez elviselhetőbb lenne. Elhatároztuk, hogy nem iszunk egész nap, így nem izzadunk. És a reggeli tea után délután hatig egy kortyot sem ittunk. Nehéz volt megállni, de kibírtuk, és valóban nem izzadtunk annyira. Délután, hazafelé menet útba ejtettünk egy csordakutat - gémeskút volt - és abból ittunk. Egy húzásra egy teljes kulaccsal. Esténként aztán tábortűz, szalonnasütés, és éneklés. Sok kedves soproni diákdalt - amit az egyetemistáktól hallottam akkor - még ma is tudok.

Otthon nagy segítséget jelentett a háztartásban a Gyenge-család, azaz nagyanyám három darab földje. Mindhárom földdarab olyan egy-egy holdnyi volt csak, de a konyhára a zöldség és gyümölcs túlnyomó része megtermett a szőlő mellett. Nyaranta gyakran kijártam a hozzánk legközelebb eső szőlőbe, a Kocsra. Segítettem nagyanyámnak azzal, hogy amíg ő meg nagyapám a szőlőben dolgozott, én gyümölcsöt szedtem, zöldbabot, vagy krumplit ástam ki, vizet hoztam nekik a közeli forrásból. Nagyon kellemes volt a nyári melegben a hűs, agyagos mélyúton mezítláb ballagni a forrás felé, az útmenti pocsolyákban unkák bámultak rám, s én agyaggalacsinokkal sutyingáztam. (Ez kis agyaggolyók fűzfavesszővel történő hajigálása volt. A hajlékony fűzfavessző végére szúrt agyaggolyót igen messzire lehetett röpíteni.)

Ősszel hajalták a szárazbabot, ami a gangon volt szétterítve száradni. A száraz babhéjat aztán felhordtuk a padlásra, szétterítettük, s arra raktuk a téli almát, körtét. És ősszel voltak a befőzések, leginkább szilvalekvárt főztünk üstben. Mi gyerekek nemigen szerettük ezt, mert nekünk kellett órákon át kavarni a hosszú, L alakú fakanállal a fővő szilvát. Fárasztó volt és unalmas. Állandóan kavarni kellett, nehogy odaégjen az alja. Beesteledett, mire kész lett a lekvár, és fazekakba, nagy csuprokba szedték. Aztán a tetejét duplán lefedték, lekötözték és ment a kamrába. Mi gyerekek pedig kinyalhattuk az üstöt.

A padlás különösen érdekes volt számunkra. Rengeteg limlomjával valóságos kincsesbánya egy gyerek számára. Nekünk gyerekeknek nem is volt szabad felmenni a szín aljáról induló létrán. Kisgyerek korunkban azzal riogattak, hogy ott fenn lakik Pisze János. Valami rettenetes gyerekfaló lénynek festették le előttünk, aki örökre magával viszi az óvatlan, engedetlen gyerekeket. Amint nagyobbak lettünk, s néhány félve tett felfedezés után rájöttünk, hogy mese az egész, már mi riógattuk kisebb társainkat. És a padlás a mi birodalmunk lett. Találtunk itt régi kacatokat, egy bőröndben apám hajdani ólomzárait, egy valódi első világháborús szuronyt, és egy rozsdás lovassági kardot. No, ezeknek aztán csodájára járt az utca gyerekserege. Elhatároztuk, hogy megtisztítjuk a rozsdától mindkettőt. Hamarosan rájöttünk, hogy ez bizony igen nagy munka, s cselhez folyamodtunk. A smirglizés hát amolyan Tom Sawyer-módra történt, azaz, aki fél órán át smirglizett, a tíz percig vívhatott a karddal. Az utca gyerekcsapata két nap alatt megpucolta a kardot és a bajonettet. Mondanom sem kell, hogy az utca csapatában nagy tekintélyt szereztünk ezzel a két fegyverrel. Méltán, hiszen társainknak csak fakardjaik voltak. Én találtam még később egy amolyan fanyelű, lándzsaféle fegyvert is, - ki tudja honnan került oda - arasznyi lándzsaheggyel, alatta félhold alakú hárítótüskével. Remekül lehetett vele célba dobni az udvaron felhalmozott fatuskókba. (Felnőtt fejjel találtam meg egy régi fegyverekről szóló könyvben, hogy ez amolyan tisztségjelző díszfegyver volt, a neve tiszti partizán.)

Gyerekkoromban nem sokféle játékot lehetett kapni a boltokban (egy labda már nagy kincsnek számított), no meg nem is volt pénze a szüleinknek ilyesmire. Hát csináltunk mi játékot magunknak, és kitaláltuk a velük való játszadozást is. Hordóabroncs volt a karikánk, s azzal háztömb körüli karikahajtó versenyt rendeztünk. Meg fejelő-bajnokságot az utca eperfái alatt, és színielőadást Kalauzék udvarán. Bodzapuskát, csúzlit és vízipisztolyt fabrikáltunk, leszedtük a padláson talált régi nagykabátok vastag gombjait, "aláköszörültük", és emelős kapura gombfociztunk. (Senkinek sem hiányoztak a transzformerek és Barbi-babák.)

Télen más volt a helyzet, de hát akkor ott volt a hó, amivel elég sokat lehet kezdeni, ha van fantáziája az embernek. És lehet olvasni, olvasni, olvasni. És ott van még a disznóölés, mint a tél egyik legnevezetesebb eseménye. Minden télen legalább egy hízót vágtunk, de inkább kettőt, nagyanyámék egyet, és mi is egyet. A disznóölésre már előző este készülődni kellett. Az asszonyok pucolták a töméntelen hagymát és fokhagymát, ami majd a hurkába, kolbászba kell, nagyapám, miután meghozta a pincéből a másnapra szánt bort, nekiállt a baltát, késeket köszörülni. No, ez volt a dolog "nemszeretem" része, merthogy a köszörűt nekünk kellett hajtani. Aki próbált már kézi köszörűvel élezni, az tudja miről beszélek. Mi hajtottuk az alsó harmadával vízbe érő köszörűkövet, nagyapa pedig rányomta a késpengét a kőre, s ezzel szinte lefogta a követ. Órákon át tartott, és nagyon fárasztó volt. Hanem másnap meglett a jutalmunk. Még sötét volt, amikor keltünk, a férfiak pálinkát ittak, az asszonyok forralt bort - mikor nagyobbak voltunk, mi is kaptunk egy kicsit - és megbeszélték, hogyan, merre hozzák ki a hízót az ólból, ki hol álljon, hol fogja, hogy döntik le a lábáról. Amíg bírta, nagyapám szúrta le a disznót, később apám. Volt némi izgalom, a disznó mintha sejtené mi vár rá, megvetette a lábát, visított, azért mindig sikerült baj nélkül az udvarra vonszolni. Itt ledöntötték és leszúrták. A kiömlő vért nagyanyám váltogatott edényekbe fogta fel, kavargatva, hogy minél később alvadjon meg. Amikor az állat kiszenvedett, szusszanás, saccolás, vajon tisztán mennyit nyom? És jöhetett a pörzsölés. Ehhez érteni kellett, hogy a disznónak csak a szőre égjen le, ne repedjen ki a bőre a hőtől. A szalmatüzet ennek megfelelően vasvillával ide-oda helyezték, igazították, a lábujjak közé égő szalmacsutakokat tettek, majd izzó vaspálcával kiégették ott is a szőrt. A körmöket azonmód forrón letekerték. Amikor ez kész volt, vizes-saras törekkel kenték be az állatot, hogy "abálódjon" a bőre. A tűztől kemény bőr megpuhult, és lehetett tisztára pucolni, mosni. Ekkor kaphattunk a füléből egy darabot, én sosem hagytam ki ezt az élvezetet. (Ma is érzem annak a füstös-kesernyés, porcogós húsdarabnak az ízét.) Aztán ráemelték az állatot az előkészített padlásajtóra, igy kezdték mosni, kaparni. Amikor az állat teljesen tiszta volt, jött a hasítás. Szakértelem kellett hozzá, hogy minden megfelelő és célszerű módon történjen. A felvágott disznóból kiemelték a belső részeket, szivet, májat és egyéb nemes szerveket, a beleket különös gonddal, hiszen majd ezekbe töltik a hurkát, kolbászt. Mindig vettek sózott belet is a boltban, ki tudja mennyi és mennyire hasznosítható lesz az állat saját bele. (A legjobb hurkák a disznó saját vastagbeléből lettek.) Amire aztán ketté lett hasítva az állat, elkészült a reggeli is, frissen sült hagymás vér. Ebből jócskán falatoztunk, a felnőttek megállapították, hogy "időben vagyunk", azaz nincsenek elkésve semmivel, s folytatták a munkát. Komoly tárgyalás folyt, a háziasszonyt is bevonva, mit akar a gazda, több kolbászt, vagy nagyobb sonkát, egy sonka legyen, vagy kettő, mert a szerint kanyarítják a húst. Nálunk általában a kolbász volt kelendőbb, így elég volt egy sonkát meghagyni, a másiknak húsából is kolbász lett. A kettéhasított disznót aztán bevitték a házba, jött a darabolás, a sonkák kikanyarítása, a zsírnak szánt és füstölni való szalonna-táblák felvágása, a különféle pecsenyehúsok szabdalása. Ezenközben a fejet és a belsőségeket az udvaron egy üstben feltették főni a hurka számára, s ha ez megfőtt, következett a rizs. Bent pedig a kolbásznak való húsok darálása kezdődött. Egy kisebb teknőbe a hurkatölteléket, egy nagyobba a kolbászhúst tették. Ezenközben az udvaron az asszonyok a beleket mosták, kaparták jó alaposan. Ha mindez kész volt, jött a hurka és kolbász töltelékeinek ízesítése, szinte a legfontosabb művelet. Mindenki körülállta a teknőket, és kóstolgatta a töltelékeket. Nagyanyám nagyon jól tudott ízesíteni, nem is emlékszem a miénknél finomabb hurkára, kolbászra. De nem is sajnálta a majorannát, hagymát, borsot a hurkából, s a paprikát, fokhagymát a kolbászból. És persze a sózás, mert nincs elkeserítőbb, ha a kolbász vagy hurka végül sótlan lesz. Amikor a töltés művelete befejeződött, illetve már azzal egy időben kezdték az üstben abálni - azaz főzni - a hurkát. A hurka abálása során egyik másik darab kihasadt - főként, ha keményebbre töltötték - s a töltelék az "abalébe" került. Amikor minden hurka megfőtt, ezt a zsíros levet, melyben bőven volt hurka-töltelék, külön tették, és ez volt az abált lé. (Napokig ettük puha kenyérrel levesként, én különösen szerettem.) Mire megjött az este készen lettek a kolbásztöltéssel is, elkészült a füstre szánt disznósajt is, és készen lett a disznótoros vacsora. Az aranyló húsleves csigatésztával, a levesben főtt orjahús friss reszelt tormával, a sült májas és véres hurka, s végezetül a sült kolbász, mindezek mellé persze krumpli-körítés. Én már a második fogás után szinte jóllaktam, mert nagyon szerettem az orjahúst a csípős tormával. Azért persze vitézül végigettem a vacsorát úgy, hogy a végén majd kipukkadtam. Másnap aztán az üstben olvasztották a zsírnak valót, miután a szalonnát nagyobb darabokra vágták - külön ügyelni kellett, hogy meg ne égjen a zsír - s az elkészült friss, még meleg tepertőből újfent jól belaktunk. Ezenközben összekészítették a kóstolót a rokonok, jó ismerősök számára. Ez egy darab húsból, hurkából és kolbászból állt, no meg egy jó adag abáltléből, amit tejeskannába töltöttek. Mindezt nekünk, gyerekeknek kellett széthordanunk.

Hát ilyen volt a régi disznóölés, gyermekkorom egyik évente ismétlődő, nagy eseménye és élménye.