Bélyegek és könyvek

Bélyegek és könyvek

Először a bélyegekről írok, ez ugyanis kevésbé volt fontos az életemben, de a velük való első találkozásom megmozgatta a fantáziámat. Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor a nagy, fekete könyvespolcos szekrény aljában egy puhatáblás füzetet találtam előnyomott oldalakkal. Az oldalakon pedig valami enyvszerű anyaggal katonás rendben beragasztott sok-sok bélyeggel. Mint később kiderült, ezek a bélyegek a háború előttről származtak, az 1912-1945 közötti évekből. Mind magyar bélyegek voltak, s én elbűvölve nézegettem a Hadisegély, Aratós-Parlament, Horthy-repülőalapok és a többi sorozat számomra akkor még ismeretlen darabjait. Egy régi világ üzenetét hordozták, s engem már akkor is - mint azóta oly sokszor - elvarázsoltak a távoli múlt dolgai.

És voltak a füzetben teljes, használatlan ívek is az első világháború éveinek bélyegeiből. Micsoda kincs volt ez egy kisfiú számára! Az utcabeli barátaim irigykedve nézték, amikor apám megengedte, hogy megmutassam nekik. Talán innen ered az a törekvésem, hogy későbben, már felnőtt fejjel elkezdtem gyűjteni és teljessé tenni egy 1945 előtti magyar bélyeggyűjteményt.

A könyvekkel egészen más volt a helyzet. Első ismerkedésem úgy három-négy éves koromban volt. Akkoriban még nem voltak a boltokban gyerekeknek szánt képes leporellók, mesekönyvek is csak a rokonok esetleg megőrzött régi könyvei közül kerültek ki. Ha anyám azt akarta, hogy nyugton üljek egy ideig, ölembe adta a Magyar Lányok vagy az Új Idők folyóirat egy-egy bekötött évfolyamát. Ezekben sok-sok kép volt, rengeteg rajz és fotó, ezeket nézegettem. Így amíg ő a piacon vásárolt, biztos lehetett abban, hogy én el nem mozdulok a könyvek mellől. Ezek voltak az első könyv-élményeim.

Apám néha hazahozott egy-egy könyvet a munkahelyéről is, egy alkalommal egy bájos, színes képekkel díszített mesekönyvet. Ezt olvasta esténként nekem, minden este egy fejezetet. A könyv egy kis tündérről szólt, aki ősszel lepottyant a felhővonatról egy erdő közepébe, ahol az erdei állatok viselték gondját tavaszig, amíg a tündérek visszatértek a rétekre, s az erdei ligetekbe. Csodálatos mese volt, alig tudtam kivárni az estéket, hogy a folytatást halljam, kényelmesen elhelyezkedve a nagy szülői ágyban.

Az első saját könyvemet egy karácsonyra kaptam Kicsti nénitől és Béla bácsitól. Ez volt a Maugli, a dzsungel fia. Amikor anyámék elindultak az éjféli misére, én már ágyban voltam, ott kezdtem el olvasni az ajándékkönyvet. Olvastam, olvastam, a szobát benépesítették a dzsungel állatai, Akela, Balu és Sir Kán, meg Ká, a kígyó, a Bender Log majomnépe, és a többiek. Amikor a szüleim hazatértek, én még olvastam, gyorsan le is tetették velem a könyvet, és leoltották a lámpát.

Bizonyos könyvek mélyen a lelkembe ivódtak, bizonyára azok, amelyek valami oknál fogva jobban kötődtek hozzám másoknál. Máig el tudom mondani fejből a Maugli, vagy az Egri csillagok kezdő mondatait, és emlékszem mennyire elvarázsoltak egykor ezek a történetek. Azóta is mindennél jobban bele tudok feledkezni egy-egy kedvemre való könyvbe, gyógyírt adnak az élet bajaiban, bánataiban. Nagy áldás, ha valaki szeret - és tud - olvasni, ezért tartom fontosnak, hogy gyermekeinket olvasókká neveljük. A könyvek nagyon sok örömet tudnak adni, s milyen keveset kell tennünk ezért az örömért! És akkor még nem is beszéltünk arról a hatalmas ismeretanyagról, ami a könyvekből fejünkbe plántálódik, s alapot teremt a művelt emberré váláshoz. Egyszóval az értelmes ember nem lehet meg könyvek és olvasás nélkül.

Könyvgyűjtő lettem hát, többek között a könyveknek is szerelmese, bár a szülői házban erre nem láttam példát. A szüleim azokban a rettenetes '50-es években, amikor én nyiladozó értelmű kisfiú voltam, mással voltak elfoglalva. Túl kellett élniük egy embertől idegen diktatórikus rendszert, ráadásul az akkor kapható könyvek, az irodalom kimerült a magyar klasszikusokkal. A könyvesboltokban pártirodalom volt kapható, és rengeteg szovjet-orosz szerző, de az oroszokból elegünk volt. Maradt hát a rokonság és ismerősök régi könyvtára, már ami azokból megmaradt. Merthogy volt index, azaz, a tiltott könyvek listája. Szinte minden, ami a háború előtti volt, az a tiltó listára került. És tiltott könyveket nem volt tanácsos tartani, mert miattuk börtönbe kerülhetett az ember. Székely Pista nagybátyám például viaszos vászonba csomagolva a padló alá rejtette Somogyváry Gyula könyveinek sorozatát, a kötetek ott vészelték át a Rákosi-rendszert. Mert a könyvek türelmesek. Másik példa: az '50-es évek elején anyám, aki akkor még nem dolgozott, s hogy hozzájáruljon a család bevételeihez, zongoraleckéket adott. Néhány tanítványa volt, közöttük egy akkori pártfunkcionárius fia is. A zongora a szobában állt, s a fiú skálázás közben észrevette a szekrény polcán az Új Idők évfolyamonként bekötött köteteit. Egyszer megjegyezte, hogy "Jó lesz eltüzelni azokat a könyveket, mert még bajuk lehet belőle!" Az Új Idők egy háború előtti szépirodalmi, művészeti és társadalmi hetilap volt. Szerkesztője a két világháború közötti időszak "írófejedelme", Herczeg Ferenc volt. Tehát egy polgári hetilap, de hát akkor már polgárság sem volt, csak proletárdiktatúra, mi szükség is lehetett volna egy régi "reakciós" hetilapra. Ettől kezdve aztán a kályha nyelte a keménykötésű kötetek lapjait, volt belőlük 15-20 kötet. (Máig sajnálom, mert alig maradt belőle valami kevés.)