A Szakácsi-család

A Szakácsiak

A Szakácsiak nem egri származásúak. Anyai nagyapám, Szakácsi Miklós asztalosmester Abádszalókon született, mint azt naplójában lehet olvasni. Felesége, Körmendi Mária a Dunántúlról került ide, összeismerkedésük egy egri bálon történt. (Hogy hogyan került egy egri farsangi bálba egy nyugati határszélen lakó kisleány, azt homály fedi. Azonban, mint látszik, a sors keze játszhatott közre.) Miklós nagyapa hát megházasodott, kis házat vett Egerben a Tűzoltó-tér felett, a Fő utca (Széchenyi utca) 60-as szám alatt. Amikor aztán jöttek a gyerekek, a házat is nagyobbították az alagsori műhely felett, és kocsiszín is épült. Végül még üzletet is nyitottak. Merthogy az okos asztalosmester a világ leggazdaságosabb foglalkozását űzte: koporsókat készített. Gondolván, hogy ő már csak meg fog élni, merthogy minden embernek két dologra okvetlenül szüksége van életében: bábára és koporsóra. Ment is az üzlet, nagyapám hat gyereket nevelt fel, a három lányt az Angolkisasszonyokhoz járatta iskolába, kistaffírozta és férjhez adta, a három fiú közül kettőt egyetemre járatott, a harmadik, a legkisebb örökölte a szakmát és a boltot. Polgári gondolkodású volt ez az iparosember, a gyerekeknek koruknak megfelelően folyóiratot fizetett elő, egyet-egyet mind a hatnak. (Milyen öröm volt kisgyermek koromban az évfolyamonként bekötött Zászlónk, Magyar Cserkész, Új Idők köteteit olvasgatni. Ezeken nőttem fel.)

Felnőtt fejjel ministrálni járt az egyik templomba, egyébként is nagyon vallásos volt az egész család. De hát ez nem volt ritkaság az akkori Egerben. Hogy mennyire szerette a családját, arra legyen példa anyám egyik elbeszélése. Nagyapa nyár derekán kiment a piacra, végigjárta a dinnyések sorát, majd szólt az egyik árusnak - a görögdinnyét szekerekről árulták - hogy ballagjon szépen utána. És hazaállított egy szekér görögdinnyével, amit aztán szépen leraktak a pincébe. Néhány hétig biztos elég volt a családnak. (Próbálnánk mi most akár egy félszekér görögdinnyét megvenni egyszerre!) Anyám, a legkisebb gyerek, elég vékonyka volt, rossz étvágyú, az orvos azt tanácsolta, hogy adjanak neki sok déligyümölcsöt. Nagyapa vett egy láda narancsot, amit szintén a pincébe tároltak, s abból csak Elluskának lehetett enni. (Persze a fiúk megdézsmálták titokban a tiltott gyümölcsöt.)

A Fő utcai ház persze mégiscsak kicsi volt ekkora családnak, a rajcsúrozó gyerekek nagyobb teret kívántak, ezért nagyapám vett egy darab szőlőt a Kisegeden takaros kunyhóval együtt. Nem szükségből tette, hanem hogy legyen egy hely, ahol a gyerekek, a család élvezhesse a nyugalmat, a szabadban hancúrozhasson, játszhasson barátaival együtt. Aztán később, hogy a bort legyen hová tenni, egy pincét is vett borházzal a Szalában. Minden ősszel csodálatosan hangulatos szüreteket rendeztek ebben a szőlőben, ahol nekünk gyerekeknek külön feladatunk volt: összegyűjteni az itt-ott található csemegeszőlő tőkék termését. Ezt vitték haza a szüretelők, mi magunk is.

De, hogy visszatérjek a családra, a hat Szakácsi-gyerek születési sorrendben: Béla, Gyuszi, Jancsi, Manci, Rózsi, Ella. Szakácsi nagyapám - gondolom az akkori kornak megfelelően - jól gondolkodott, a két legidősebb fiút egyetemre járatta, a legkisebb fiú örökölte a szakmát. Így Béla nagybátyám elektromérnök lett, a háborúig a bánhidai erőműben dolgozott. (Mesélt egy érdekes háború utáni történetet, ami ékesen bizonyítja, hogyan bántak az országgal a szovjet "felszabadítók". Háborús jóvátétel gyanánt a bánhidai erőművet is le akarták szereltetni és Oroszországba szállítani szovjet barátaink. A magyar vezetőség ajánlotta, hogy vállalja egy ugyanolyan svájci gyártmányú erőmű beszerzését és felépítését Oroszországban. Nem, válaszolták, nekik ez az itt működő erőmű kell. Azaz, a jóvátételen túl a magyar gazdaság működésének akadályozása is cél volt. Hát ilyenek voltak ezek a "testvérek".) Béla bácsi felesége, Kicsti néni - valódi nevét nemrég tudtam meg húgomtól, kinek keresztanyja volt: Zalka Alojziának hívták - soproni poncichter, azaz németajkú családból származott. Rokonokkal a nyugati végeken és Ausztriában. Aranyos, kedves asszony volt, beszédébe olykor német szavakat kevert, és különös hanglejtéssel, de tökéletesen beszélt magyarul. Két gyermekük született, mindkettő idősebb nálam, Mária, akit csak Pötyinek hívott mindenki, és Éva. Pötyi '56-ban Ausztriába disszidált (így nevezték a szocialista érában az országból külföldre települő, tulajdonképpen menekülő magyarokat), Innsbruckban elvégezte az egyetemet, és férjhez ment egy magyar évfolyamtársához. Azután Nürnbergbe költöztek, és a Siemens-cégnél dolgoztak, mint közgazdászok. Sok-sok év után, amikor már haza mert jönni, meglátogatott, és egy kellemes délelőttöt töltöttünk el együtt Egerben. A gyerekkori emlékeit kereste, volt, amit meg is talált. (Béla bácsiék és a mi családunk kapcsolatáról majd gyermekkorom regélése során még beszélek.)

Gyuszi nagybátyám, a második legidősebb Szakácsi-fiú volt. Anyám elbeszélése szerint aranyos, bohém alkat, minden társaságban szerették. Bizonyára így volt, mert a kisegedi Szakácsi-szőlőben megejtett évenkénti szüretek alkalmával magam is tapasztalhattam ennek a bohémségnek az évek során lecsendesedett változatát. Az említett szüretek előnapján érkezett meg Gyuszi bácsi Pestről - ahol egy vállalat főkönyvelője volt - és estére kelve a férfiak, Jani és Ernő nagybátyám, Gyuszi bácsi és apám, elballagtak a Verőszalában lévő borházba, hogy némi harapnivalóval feltarisznyázva, óborral locsolgatva azt, megbeszéljék a világ dolgait, s a holnapi szüret menetét. A szüretet majd a maga helyén írom le, mellékletként pedig olvashatjátok Gyuszi bácsi elbeszélő verselését a kisegedi szüretről.

A harmadik Szakácsi-fiú, János, a felnőtteknek csak Jani, nekünk gyerekeknek - ki tudja miért - Báttya. Egy régi fényképre emlékszem, széparcú fiú volt, csak kicsit ügyefogyott lehetett, gyámoltalanságát már gyermekkorában kihasználták életrevalóbb testvérei, később gondolom mások is. Ő örökölte az apja asztalosműhelyét, a mesterséget, a boltot, a borházas pincét, mindent. Volt is ebből némi zúgolódás a testvérek között nagymama halála után. Csakhogy a jó öreg tudta, hogy minden gyerekének családja, megélhetése van, egyedül Báttya az, aki úgy áll, mint az ujjam, ráadásul gyámoltalan is. De sokszor jött fel hozzánk a Vitkovics utcába siránkozva, bizonyára érezve saját tehetetlenségét is:

• Nézd már, Sanyi, megint küldtek valamit az adóhivataltól...

Apám megnézte a levelet és ráförmedt.

• Dehát ezt három hete kaptad! Holnap lejár a fellebbezési határidő!
• Hiszen azért hoztam...még megcsinálhatnád...

És apám dérrel-durral nekiállt, amolyan "a csillagát neki, Jani!" meg "A büdös fene megeszi!" méltatlankodások közepette, hogy elkészítse a fellebbezést. Báttya pedig, mint egy megszeppent gyerek ült mellette az asztalnál.

Báttya egyébként nagy túrista volt - legalább társaságra talált - végigjárta az Országos Kéktúra útvonalat, és egészségügyi okokkal indokolva fiatal korától kezdve rengeteg vöröshagymát evett. Anyám néha mondta is neki, "ha hozzánk jössz, legalább előtte ne egyél hagymát!" Öreg korára szegény Báttya húzni kezdte az egyik lábát, erősen sántított. Arra még emlékszem, hogy nagyon szerette volna, ha az egri barátok templomának kriptájába (Ferences templom) temetik. Erre volt is valami jogalapja, s ez is egy érdekes történet. Szakácsi nagyapa ugyanis egy alkalommal a ferences templom főhajóbeli padsorait helyreállította, felújította, amit kellett újjal pótolt. Elég nagy munka volt. A rendfőnöktől nem kért fizetséget a munkájáért, az anyagért, hanem egy sírhelyet a kriptában a maga részére. Ahogy a család mesélte, erre az egyezség meg is köttetett, persze csak szóban. Hanem nagyapát végül a Kisasszony-temetőbe temették, merthogy a rendfőnök, amikor az ígéretét be kellett volna váltania, már nem akart emlékezni. Valószínűleg Báttya ezt az adósságot próbálta ötven év múltán behajtani az egri ferenceseken.

A legidősebb Szakácsi-lány volt Manci néni. Mint húgai, ő is az egri Angolkisasszonyok Intézetébe járt, majd férjhez ment Révász Berci postatiszthez. Szép, igen nagy házuk volt a Szvorényi utcában, emlékezetem szerint vagy négy lakással, amikben bérlők laktak. Ezt a házat persze háború után elvették tőlük (ezt az akkori kommunista kormányzat államosításnak nevezte), s azontúl örülhettek, hogy nem kell lakbért fizetniük a saját házukban. Hat gyermekük született: Ilike, Magdi, Sári, Róbert, akit mindenki csak Öcsinek nevezett, majd Tibi és Pisti. Ilit az idők során férje Laci elvitte Tokajba, ott élt a család. Keveset tudok róluk, annyit csupán, hogy egy fiuk az egri papneveldébe járt, és valahol Szihalmon, vagy környékén lett plébános. Én csupán anyám temetésén találkoztam vele, ahol is, mint ilyenkor szokás, sajnálkoztunk, hogy csupán ilyen alkalmakkor találkozunk, s ő felajánlotta egy családi, unokatestvér-találkozó megrendezését parókiáján. Magdi és Sári Pestre került, látókörömön kívül, róluk szinte semmit sem tudok. A három fiú mindegyike Egerben maradt, Öcsi pénzügyőr lett, idővel az egri pénzügyőr szakasz parancsnoka nyugdíjazásáig. Tibi focista volt Eger futballcsapatában, '56-ban nemzetőr lett, ami miatt a későbbi Kádár-rendszerben bizony sok kellemetlensége volt. De focizott tovább, s amikor a futballcsapat fenntartója a Rendőrség volt (azt hiszem, ekkor nevezték a csapatot Egri Dózsának), a rendőrség kötelékében dolgozott irodai munkán. Pistivel egykorúak voltunk, és a gimnázium utolsó két évét egy iskolában, egy osztályban végeztük, ahogy erről későbben még írok. Ő először anyámnál vett klasszikus zongoraleckéket, de anyám észrevette, hogy máshoz van elementáris érzéke. Elküldte egy Urbán Guszti nevű dzsessz-tanárhoz, akinél remekül megtanult szórakoztató zenét játszani, bár anyám lesajnáló véleménye szerint ez a "klimpírozás", amolyan nem tartalmas, nem művészi zene. Révász Pisti azonban jól megélt belőle, mert egész életében az egri éjszakai élet bárzongoristája volt, az egész város ismerte.

A második Szakácsi-lány volt Rózsi, akiről régi báli fényképeket láttam, merthogy anyámmal együtt jártak az egri farsangi bálokra. Itt ismerkedett össze későbbi férjével, Okos Ernővel, aki többek között apámmal együtt fiatal jogász volt akkoriban. Az udvarlásból házasság lett, a házasságból pedig hat gyerek: Gabi, Éva, Márta, Ernő, a családban csak Öcsi (s mivel így a nagycsaládban már két Öcsi lett, megkülönböztetésként, ha emlegettük, mindig a vezetéknevét is mondani kellett a félreértéseket elkerülendő. A két Öcsi tehát Révász Öcsi, és Okos Öcsi volt. Valódi keresztnevüket szinte soha nem használtuk.), s a maradék két Okos-gyerek: Peti és Gyuri. Gabi, akit csak Ellikének hívtunk, anyám keresztlánya volt. Ő volt a legcsendesebb a három lány közül, amolyan igazi anya-típus. Néha eljött hozzánk, olykor több napra is, a dolgait szigorú rendben tartotta, s naphosszat játszott velem. Felnőtt és férjhez ment Szilvási Lalihoz, aki később az Egri Tanárképző Főiskolán lett tanár. Éva a Szilágyi Gimnáziumban érettségizett, aztán Pestre került, róla sem sokat tudok. Márti, a legkisebb Okos-lány velem egyidős volt, mint Révász Pisti. Ő volt a legelevenebb a lányok közül, talpraesett, élelmes asszony lett belőle. Későbbi férjével, Bisztricki Lacival a Köjál-nál dolgoztak, először a Borsod-megyei Encsen, majd sikerült Egerbe költözniük. Itt Laci idővel a Fogyasztóvédelmi Felügyelőség vezetője lett. Mártival néha még beszélünk telefonon, próbáljuk megszervezni azt az unokatestvér-találkozót. Az Okos-fiúk sorsát - jóval fiatalabbak voltak nálam - nemigen kísértem figyelemmel. Azt azonban tudom, hogy Gyuri egy alkalommal nagy riadalmat okozott a családban, amikor disszidált Olaszországba. (A régi kommunista rendszerben egy ilyen illegális külföldre távozás esetén a család súlyos következmények elé nézett.) Ernő bácsi, az apja kapott engedélyt, hogy kiutazzon hozzá Triesztbe, és rábeszélje a hazatérésre.

És most eljutottunk anyámhoz, aki a legkisebb Szakácsi-lány volt. Mint legfiatalabb, volt része dédelgetésben, de némi irigykedésben is, merthogy a lányok között a legszebb volt. Ahogy kis álszerénységgel mesélte, városszerte ismert szépség. (Ebből adódóan haláláig volt benne némi rátartiság, én azt mondanám, méltán.) Az Angolkisasszonyokhoz járt ő is, nekem nevetve mesélt Máter Tertch-ről és más tanárnőiről.(A német-tanárnő rosszul beszélt magyarul, amolyan svábosan, Lánok! Pecsukni a könf, uty felelni!" Egy kisdiáknak ez persze roppant mulatságos.) Otthon óvták mindentől, édesapja kedvence volt. Amikor nagylány lett, nővérével, Rózsival - és persze a mama kíséretében, mert akkoriban fiatal lány báli mulatságba gardedám nélkül nem mehetett - minden farsangkor új ruhában vonultak a bálba, a körülöttük lebzselő aranyifjaktól kísérve. Sok estén mesélt anyám a régi bálokról, mulatságokról, különösen, ha elővette a leány korában készült fényképeket. A rátarti Ludovikás fiúkról (a Ludovika volt az ország leghíresebb katonai iskolája), a velük rivalizáló jogászokról, orvostanhallgatókról. Hogyan versengtek a fiúk, hogy ki kísérhesse haza őket. (Legtöbbször persze egész csapat ment velük hazáig.) És a korcsolyapálya, ahová a dolog természetéből adódóan már egyedül mehetett. S persze olykor haza is egyedül jött, de mint mesélte, az út a sötét, téli estében teljesen biztonságos volt. Akkoriban ugyanis - s még az én gyerekkoromban is - úgynevezett körzetes rendőrök voltak. Feladatuk volt a körzetükhöz tartozó utcák rendjét, biztonságát fenntartani. Egész szolgálati idejükben a rájuk bízott utcákat járták, kizárva így minden rendbontást. Ahogy anyám mesélte: "A hazafelé útban egyik rendőrtől mentem a másikig. A Tűzoltó téren már ismerős rendőr állt, aki szalutált és megkérdezte: Jól szórakozott, kisasszony?" (Hát ilyen volt az a sokszor lesajnált régi világ.)

Aztán apám és Okos Ernő egyre gyakrabban kezdte hazakísérgetni a két Szakácsi-lányt, Ellát és Rózsit. Addig-addig, míg már jogot nyertek, hogy vasárnap délutánra meghívassák magukat a lányos házhoz. Ezután már a szülők és a széles társaság is elkönyvelte, hogy kapcsolatuk komoly. Amikor már valóban a legkomolyabb szándékok merültek fel, Okos Ernőnek támadt egy ötlete. A lányok tagadhatatlan szépek voltak, de hát háziasak-e? Látogatásukkor, egy óvatlan pillanatban kezével végigsöpört a szekrény tetején, vajon ott is törölgetnek a lányok? Más esetben egy gyufás skatulyát "felejtettek" az egyik ágy alatt. Egy hét múlva megnézték ott van-e még? Egyszóval - ahogy ma mondanák - tesztelték a lányokat, akik, hála neveltetésüknek, kiállták a próbát.

Külön meg kell emlékeznem még Anna néniről, nagyanyám testvérhúgáról. A háború utáni években jött nénjéhez, és ott lakott a Szakácsi-házban haláláig. Segített a háztartásban, a gyerekek nevelésében, és sokat-sokat mesélt. Merthogy volt is neki miről. Fiatal lány korában ugyanis az Eszterházy hercegi család gyermekeinek egyik nevelőnője volt Kismartonban. (A kastély képe megtalálható a mellékletek között.) Bármikor hajlandó volt ottani életéről, a "kis hercegekről" mesélni, mi gyerekek meg feszengtünk, szaladtunk volna játszani, s ha lehetett megszöktünk tőle. Még leginkább én hallgattam elbeszéléseit.

Mint nevelőnő, hetente két napon jutott rá a szolgálat, amikor kora reggeltől estig a hercegi gyermekekkel kellett foglalkoznia. A gyerekek reggelinél találkoztak a szülőkkel, többnyire csak anyjukkal, mert apjuk igen gyakran volt távol, ügyeit intézte. Egész nap a nevelőnők és tanítóik felügyelete alatt voltak, és lefekvés előtt mentek ismét elköszönni a szülőktől. Anna néni az úgynevezett belső cselédséghez tartozott. Ezek számára például külön könyvtárat tartottak fenn, ahol az olvasópultokon kis bonbonnier állt, tele pralinéval. Hogy az olvasás közben nassolgatni lehessen. Amikor aztán '45-ben közeledett a front, a hercegi pár összehívta a cselédséget, mivel egész családjuk nyugatra települt az oroszok elől, és elbúcsúztak tőlük. A belső cselédség minden tagja kapott egy kis személyes emléktárgyat a hercegéktől. Anna néni sokszor mutatta az ő ajándékát, a hercegné saját ollóját, aminek két szárán egy-egy érme volt bedolgozva a hercegi pár arcképével. Nagyon szerette az ottani munkáját, életének valószínűleg legkedvesebb emlékei közé tartoztak azok az évek.

És itt ér véget mondandóm, már ami a Gyenge- és Szakácsi-családot, déd- és nagyszüleimet, gyermekeiket illeti. Ezután már majd magamról beszélek, őket annyiban említve - s ez gyakran előfordul majd - amennyiben velem kerültek kapcsolatba.