Érettségi után

Az én sorsom végül is a családban dőlt el. Amikor - mint nyilvánvalóvá vált - magyartanári szakra akartam menni, szüleim aggodalmaskodtak, hogy a tanári pálya nagyon sanyarú. A mérnök azért mégis más - mondta anyám - nézd meg Béla bátyádat, vagy Dobrányi Gézát! (Géza bácsi, keresztanyám férje vegyész volt, a Filmgyárban dolgozott, idővel ő lett a Filmlaboratórium igazgatója.) Addig-addig nyúztak, hogy beadtam jelentkezésemet a Műegyetemre, a vegyészmérnöki karra. A kémiával nem is volt baj, de a matek és a fizika nem volt az erősségem. Nem is vettek fel.

Azóta többször eszembe jutott, és magamat rossz példaként állítva szoktam is mondogatni, hogy ennyire "jó fiúnak" nem szabad lenni. Ha én a szülői nyomás ellenére mégiscsak a humán pálya mellett maradok, szinte "fél kézzel", élvezettel végeztem volna el egy magyar-történelem szakot, s ahogy érdeklődésem máig bizonyítja, nem is akármilyen eredménnyel. Bizonyára benn maradok az egyetemen oktatni, vagy egy kutatóintézetben dolgoznék. Nem valami fényes karrier, de legalább azt csinálhattam volna életem során, amihez érzékem, hogy ne mondjam, tehetségem van. De hát ezen már kár keseregni.

Végül is tehát, az érettségi után, hogy mégis a "szakmában" maradjak, elmentem dolgozni a Chinoin gyógyszergyárba, merthogy a vegyészmérnöki pályát céloztam meg. Felköltöztem egy pesti - helyesebben budai - albérletbe, a Körtér sarkán, a Karinthy utca 1. szám alatti bérház első emeletére. Szállásadóim, kedves család, mama és két lánya barátságosan fogadtak, enyém lett a konyha melletti kis cselédszoba. A nagyobbik lány éppen akkor állt érettségi előtt, régész akart lenni, s a történelem kapcsán gyakran elbeszélgettünk.

A gyógyszergyár egyik kísérleti laboratóriumában kaptam laboráns állást, az úgynevezett Kőnig-laborban. (A laborokat vezetőjükről nevezték el.) Dr. Kőnig Rezső okleveles vegyész igen nagyra tartotta magát, bizonyára méltán, merthogy doktori címét is munkásságáért kapta. A laborban egyébként vérnyomáscsökkentő gyógyszereket kísérleteztek ki. Az én munkám elég érdekes volt, s ahogy a tapasztalatom és jártasságom nőtt, idővel rám bíztak kész receptúra alapján végrehajtott kísérletek végrehajtását is. Hárman voltunk laboránsok - amolyan famulusok - két vegyészmérnök és két vegyésztechnikus mellett. Két lány és én magam.

A fizetésem abban a régi időben - ma már nevetségesnek tűnik - 950 forint volt, és ez elég volt mindenre. No, persze puritán életet éltem, reggeli hét deci tej (mérőhengerben osztottuk szét a labor takarítónője által hármunknak vásárolt tejet) és öt kifli, ebéd a gyári ebédlőben, vacsora pedig a Körtéri "Lordok Házában", ahol öt forintért főzeléket, vagy tésztát lehetett kapni, s a főzelékre hétvégén feltétet is kértem. Hetente mozi, havonta egyszer színház, vagy egy könyv valamelyik antikváriumból. (Sosem felejtem el, a Bartók Béla úton egy kis antikvárium kirakatában megláttam Desseffy Arisztid Velence c. könyvét 1895-ből. Nézegettem, elsétáltam, visszamentem, majd be a boltba, lapozgattam a kirakatból bekért nagyalakú könyvet, majd sóhajtva visszaadtam. Az ára nyolcvan forint volt, sokszorosa egy színházjegynek.

Másnap azután újra visszamentem, s nem mondhatnám, hogy minden bűntudat nélkül, de megvettem a könyvet. Nem bántam meg. Olyasmiket találtam benne Velencéről, amit addig még egyetlen könyvben sem.)

Az, hogy onnan Budáról az újpesti Tó utcáig minden reggel egy órai villamosozással jutottam ki, s vissza ugyanígy, nem nagyon zavart. Zsebemben mindig volt egy kis könyv, vagy éppen szószedet - merthogy folytattam a francia nyelv tanulását - és így hasznossá vált ez a napi két óra is. Erről a francia-tanulásról külön kell írnom, mert maradandó élményem. Keresztanyám, aki különösen pártolt mindenféle szellemi gyarapodási lehetőséget, ajánlotta a pesti Francia Intézetet, mint olyat, ahol valóban eredményesen lehet a nyelvet tanulni. Elmentem hát, és előtanulmányaim alapján - amelyet egy röpke kis vizsga igazolt - felvettek a Deuxieme Degrée-be, amolyan második osztályba (egyébként ennek az alapoktatásnak három osztálya volt, s a harmadikosok már egész folyékonyan beszélték a nyelvet). A tanárok mind francia anyanyelvűek voltak, az egész épületben csak francia szót lehetett hallani, s eleinte ez kicsit feszélyezett. (Már a földalattin lehetett hallani odafelé a francia szakos egyetemistákat, ahogy francúz-nyelven csiripelnek, ámulva hallgattam, vajon mikor leszek én képes ilyen folyékonyan csacsogni ezen a nyelven?)

Érdekes módon tanáromnak magyar neve volt, Monsieur Szekeresnek hívták, svájci francia, és egy kukkot sem tudott magyarul. Az óra elejétől végéig franciául folyt, s bizony nagyon oda kellett figyelni, hogy megértsük, miről van szó. Igen sokszor mondott vicceket, s aki nem nevetett a csattanónál, arról tudta, hogy nem értette meg, amit mondott. A csoportba, ahová jártam általános iskolás gyerektől nyugdíjas nénikéig elég széles korosztály tartozott, és bizony a nyelvtudás is nagy szóródást mutatott. Büszkeséggel töltött el, hogy Párizsban kiadott könyvből tanultunk, az olvasmányok életszerűek voltak, ami azért tűnt különlegesnek, mert az akkori magyar nyelvoktatás egészen másként folyt. A középiskolai oroszórákon például - ezt a nyelvet mindenkinek tanulnia kellett - orosz klasszikusoktól olvastunk és fordítottunk részleteket. Puskint, Lermontovot, Gogolt. A Revizorban például szerepelt a "csésze tea" kifejezés - máig emlékszem rá hogyan mondják oroszul - ezért hát egy csésze teát tudnék kérni, de egy pohár vizet már nem. Mint ahogy azt sem tanultuk, hogy "kérem, merre van a pályaudvar?" vagy hasonló. A Francia Intézetben viszont olvasmányaink az élet különböző helyzeteit sorolták, és a beszélgetések is hasonlóak voltak. Nagyon sokat haladtam az alatt az egy év alatt (ez két szemeszter volt), amíg oda jártam. Az már csak hab volt a tortán, hogy egy külön olvasóteremben megtaláltuk a legismertebb francia újságokat, folyóiratokat, képeslapokat (ezek egyike sem volt kapható akkor nálunk). Hetenként pedig filmvetítések voltak, francia filmeket játszottak, (persze nem voltak szinkronizálva), mégpedig olyanokat, amelyek nem kerültek magyar mozikba. Ott láttam először Gerard Philip utolsó filmjét, a "Le fiévre monte á El Pao"-t. Magyar címére nem emlékszem, pedig jóval később ment a televízióban. (Valahol a padláson még mindig megvan a régi nyelvkönyvem, amit ott, az intézetben használtunk.)