Kisgyermekkorom

Gyermekkorom 1.

Gyerekkorom az 1940-es évek második felére, illetve az 50-es évek elejére esik. Amikor 1943 április 16.-án Egerben megszülettem már folyt a második világháború - születésemkor zajlott a varsói gettólázadás - de családunk természetesen nem ezzel volt elfoglalva. Körülöttem sürögtek, ugyanis valami születési rendellenesség folytán alig ettem valamit. Egyik orvostól a másikhoz vittek, bejárták velem Eger és Miskolc kórházait, mindenhonnan tanácstalanul elküldtek, "ne nekünk haljon itt meg". Végül valaki a pesti Zöld Kereszt kórházat ajánlotta. Ott egy Borsos nevű professzor végül megtalálta a bajt, mivel saját unokáját ugyanilyen rendellenességgel operálta. Egy izomszalag szorította el a gyomorszájat, így a táplálék nem juthatott a gyomorba. Gyomorszáj-szűkület. Hathetes koromban megoperáltak (Anyám csendes fogadalmat tett, ha életben maradok papnak fog nevelni. Nem rajta múlott, hogy mégsem lettem azzá.)

Közben folyt a háború, apám is bevonult, egyelőre Egerben írnokoskodott, de közeledett a front, az oroszok fokozatosan előrenyomultak. Amikor a magyar hadsereg egységei visszavonultak neki is mennie kellett. A családot biztonságba akarta helyezni, ezért Józsi nagybátyjához Pestre küldött minket. (Szakácsi nagymama is jött velünk, ő Gyuszi bácsiéknál, a fiánál helyezkedett el. Egerben a Szakácsi-házból a mozdítható, értékesebb dolgokat elvitték ismerősökhöz megőrzésre, vagy beládázták és bezárták a pincébe.) Így tehát a Sírkert utcába kerültünk Kőbányán, ahol Józsi bácsi családján kívül - ők az öreg Néder-nénivel hatan voltak - Marcsa néni, Anyám és én, valamint a cselédlány gyerekestül, azaz összesen tizenegyen laktunk az emeletes villában. Kezdetben minden jól ment, élelem bőven volt, esténként hallgatták a BBC adásait ("Ellus! Pumpulnak, jönek asz ankolok!" hívta anyámat Néder-néni), énekelgettek, kártyáztak és reménykedtek, hogy Budapestet nyílt várossá nyilvánítják. (Ekkor ugyanis megmenekült volna a harci cselekményektől.) Idővel aztán már bombáztak is, amit a légiriadó jelzett, melynek hangjára felhangzott Néder-néni méltatlankodása: "Ellus, hát mont, fótunk mink rossz? Mé' fer minket a Szűszmária?". Egy alkalommal a szomszédos üres telekre hullott egy bomba, nem kis rémületet keltve, de kár nem esett. A front közeledtével egyre nehezebb volt a gyerekek ellátása - Józsi bácsinak három gyermeke volt - a családfő minden nap elindult, hogy tejet szerezzen a gyerekeknek, főleg nekem. Ha csak fél litert kapott, az az enyém volt. Egyébiránt is én voltam a szegény kis "hadiárva", akinek ki tudja, hol kóborol az apja, hírt nem kapni róla, lehet nem is él már. Anyám hangulatát, idegállapotát természetesen ez határozta meg, ennek megfelelően különleges bánásmódban részesült. '44 karácsonyán, amikor a szépen feldíszített, plafonig érő karácsonyfát az esti légiriadó alatt egy bomba légnyomása a földre döntötte, elhatározták, hogy be kell költözni a város belsejébe. Ott nagyobb biztonságot reméltek.

Így kerültünk Józsi bácsi egyik ismerősének, egy szőnyeg-nagykereskedőnek a lakásába, az EMKE-sarok épületében - akkor, Budapest ostroma idején már mindenki ott húzta meg magát, ahol tudta, barátoknál, ismerősöknél, rokonoknál - illetve nem is annyira a lakásban, hanem az óvóhelyen, lenn a pincében, hiszen már utcai harcok folytak. Ahogy anyám mesélte, az óvóhelyen csak gyerek több mint száz volt. A gyerekeket persze valamivel le kellett foglalni, a felnőttek elhatározták, hogy játékokat szereznek. Megkérdezték, ki mit szeretne, én, aki még két éves sem voltam, "pijos tutuautót" kértem. Néhány férfi elindult egy ruháskosárral - nagy vakmerőség és áldozat lehetett ez az ostromlott városban - és gyanítom, egy őrizetlen játékboltból "organizálták" azt a halom játékot, amivel szerencsésen visszaérkeztek. Én is kaptam "tutuautót", igaz nem pirosat, hanem kéket.

Az egyik alkalommal Józsi bácsi valahonnan véreshurkát szerzett, igazi békebelit, ami valódi kincsnek számított az ostromlott városban. Én, aki rendkívül rossz evő voltam, valamiért nem akartam megenni. Anyám elkeseredésében, ahogy mesélte, sírva, az ujjával tolta le a torkomon. Akkor már nagyon nehéz volt élelmiszerhez jutni, kenyér nem volt, mindenki az utolsó keksz és kétszersült darabkáit rágogatta, utolsó konzervjeit eszegette.

Ide kívánkozik egy ostrom-történet, ami talán példázza, mennyire kegyetlen, borzalmas volt ez a háború. Amikor a németek már visszavonulóban voltak, egy napon beállított az óvóhelyre tízegynéhány állig felfegyverzett német katona, és ki akarta zavarni az ott tartózkodókat, mert az egyik pinceág utcára nyíló hátsó ablakából tüzelve akarták folytatni a harcot. Fáradtak, piszkosak, mogorvák voltak, ami az ő helyzetükben érthető volt. Anyám szerint SS-ek voltak, ami elképzelhető, mert mint felnőtt fejjel utána néztem, Budapest védelmében valóban részt vettek a Florian Geyer és a Maria Theresia SS-hadosztály alakulatai. A németeket végül mégis sikerült jobb belátásra bírni, de feltételként szabták, hogy valaki vezesse el őket a Dunáig, mert Budára akarnak átjutni. Az asszonyok pokrócokból papucsot varrtak nekik, hogy szöges csizmájuk ne kopogjon az aszfalton, és egy fiatal férfi vállalta, hogy elvezeti a csapatot a Dunához. (Nem tudom hogyan akartak átjutni a budai partra, hiszen Pesten házról házra folyt a harc, a hidakat pedig már felrobbantották.) A csapat elvonult, senkit sem láttak viszont többé.

Budapest ostroma aztán véget ért, és anyám, hogy egy kis szabad levegőhöz jussak, kivitt az utcára, babakocsiban tologatott a Rákóczi úton, amennyire ez a romoktól, törmeléktől lehetséges volt. Egyszer csak megállt mellette egy orosz teherautó, egy katona ugrott ki belőle és magyarázni kezdett. Anyám persze nem értette, bizonyára azt magyarázta, hogy neki is ilyen gyereke van odahaza. Aztán kivett a kocsiból, be az autóba, és elindult. Anyám lélekszakadva futott az autó után, és segítségért kiabált. (Rémülete érthető volt, annál is inkább, mert akkoriban terjedt egy hír, hogy az oroszok gyerekeket szednek össze, és elviszik őket "janicsárnak".) Az autó mintegy ötven méter után megállt, és a katona visszatett a kocsimba, csak autókáztatni akart. És kaptam tőle egy darab csokoládét. (Erről egy későbbi olvasmány jut az eszembe. Már iskolás voltam az '50-es években, s az egyik olvasókönyvünkben szereplő történet elmeséli, hogy a felszabadító szovjet katonák kenyeret osztanak az embereknek, és csokoládét a gyerekeknek.) Nos, hát én valóban kaptam csokoládét, bár az a gyanúm, hogy ezt a csokoládét nem Kijevben, vagy Moszkvában készítették. Vagy német hadizsákmány, vagy a Szerencsi Csokoládégyár terméke lehetett.

Amikor Budán is véget értek a harcok, Anyám elhatározta, hogy átmegy és megnézi Nagymamát Gyuszi bácsiéknál. Hiába próbálták lebeszélni, látni akarta az anyját, megtudni mi van vele. És elindult a romos Pesten, ahogy mesélte itt-ott halottak hevertek a falak tövében, katonák és civilek is, orosz katonák az utcákon (a nők különösen féltek tőlük, egy idegen horda győztes katonái mindent megengedhettek maguknak), átkelt a pontonhídon, amit a Dunán vertek, és eljutott a budai házba. Nagymama és Gyuszi bácsiék épségben voltak, és ekkor vetette fel anyám nagymamának, hogy haza akar menni Egerbe, s nagymama is menjen vele. Gyuszi bácsi persze nem engedte az anyját ilyen kockázatos útra, várják meg legalább, amíg a vonatközlekedés megindul, mondta, s ebben megegyeztek. Anyám hát visszatért Pestre, de csak nem hagyta nyugodni a gondolat, s egyszer csak összekészülődött, hogy ő bizony elindul haza. Ekkor már újra a Sírkert utcában voltunk Kőbányán. Rávette Marcsa nénit, hogy menjen vele ő is, mert hát valószínűleg maga is elég merésznek tartotta tervét, hogy egyedül induljon el egy kétéves gyerekkel a háborúból eszmélő országutakon.

Aztán el is indultunk, feltarisznyázva (mert Józsi bácsiék amivel csak lehetett elláttak bennünket, de hát már nekik is alig volt valamijük), nekem két üveg vízben főtt gríz, minden bepakolva a bárkaszerű nagy babakocsiba. Máig sem értem, és csodálom anyám mesébe illő elszántságát és erejét, hogy ilyesmire mert vállalkozni. Gyalog elindulni száznegyven kilométer távolságra, egyedül, merthogy Marcsa néni néhány kilométer után visszafordult. Persze mint kiderült mások is mozogtak az utakon, hamarost felvett bennünket egy szekeres, de ő csak Gödöllőig ment. Azután viszont egy orosz teherautó állt meg, se szó se beszéd felrakták a babakocsit, csak mikor elindultunk kérdezték meg, hová megyünk. Füzesabony, mondta anyám, ők pedig bólogattak "Abony, Abony." És elvittek Szolnok-Abonyba.

Két hétig tartott az út, amíg Egerbe értünk, esténként ott szálltunk meg, ahol éppen ránk esteledett. Az első házba, ahová bekopogtunk, adtak szállást és vacsorát, senki sem küldött tovább. Az egyik este egy faluszéli házba, idős paraszt házaspár fogadott be. Az öregember látva a kis gyereket, melegített egy bögre tejet (falun azért volt még élelmiszer, liszt, zsír, krumpli, tej stb.). Én pedig, aki a tejet sem szerettem, remegő kézzel, mohón ittam. Az öregember ült a kemence padkáján és folytak a könnyei: "Szegény kis lélek! Milyen éhes lehet!"

A hosszú út alatt persze a babakocsi is igencsak igénybe volt véve, s épp egy faluban jártunk, amikor, mint a fáradt szamár, nem volt hajlandó tovább menni. Eltörött a tengelye. "Istenem, segíts! Hát hogy megyünk így tovább?" fohászkodott anyám. Körülnéz, az utca túloldalán lévő házon tábla: AUTÓSZERELŐ. (A babakocsi egy óra múlva menetkész volt.) Amikor ezt anyám elmesélte, hozzátette, még soha nem érezte biztosabban, mint abban a pillanatban, hogy van isteni gondviselés.

Mivel a Szolnok melletti Abonyból kellett hazaevickélnünk, a Jászságon keresztül haladtunk Füzesabony irányába. Zaránkon szintén befogadott egy házaspár, szállást adtak, elláttak mindennel, amijük volt. Ez az ismeretség azután sokáig megmaradt, mert a zaránki Giza néni, ha Egerben járt, mindig felkeresett bennünket. Hozott ezt-azt, ami falun megterem, hol gyümölcsöt, szárazbabot, vagy éppen friss zöldborsót, apám pedig segített neki ügyes-bajos dolgait intézni a városi hivatalokban.

Hogy visszatérjek Odüsszeiánkhoz, végül is hazaértünk Egerbe. Fagyos télvége lehetett, mert ahogy anyám mesélte, a Fő utcai Szakácsi-ház kapuja le volt fagyva. (A kapu persze nem volt bezárva, látszott, hogy betörték.) Ahogy nagy nehezen bejutott a kapun, az első, amit meglátott szeretett kutyája teteme volt. Agyonlőtték. A házban látszott, hogy katonákat szállásoltak be egykor, szemét és rombolás mindenhol. Volt egy nászajándékba kapott tizenkét személyes herendi étkészletük, újonnan, ládástól zárták a pincébe. Azt a félemelet magasságában lévő lépcsőfeljáróról dobták az udvar kövére. Egy ép darabja sem maradt. És anyám elindult, hogy ennivalót, tüzelőt szerezzen, rendbe hozza, rendbe hozassa a házat. Mindez sikerült is neki, csupán a megőrzésre ismerősöknek adott holmik visszakérésénél érte csalódás. Többen tudni sem akartak arról, hogy alig néhány hónapja otthagyott náluk valamit. "Láttam a szőnyegeinket leterítve a szobájukban, s amikor kértem vissza azt mondták: Hát, nem hagytál te itt semmit." (A háború megváltoztatta az embereket, vagy inkább csak felszínre hozta igazi énjüket.)

Az orosz városparancsnokságon kellett igazoló iratokat, gondolom, élelmiszerjegyet is kérni. Odajárni tehát szinte napi foglalatosság volt. "Egy alkalommal - mondta anyám - mert valamiféle konyhán kellett átmenni, látom, hogy a mi kézi festésű kínai kávéscsészénkben áll a mustár az asztalon. Volt ott egy németül gagyogó orosz katonanő, mondom neki, hogy az a miénk. Elhitte vagy sem, de ezután naponta megjelentem ott, és minden nap titokban visszaadott egy csészealjat. A muffomban vittem haza. (A csészéket azonban már nem adták vissza.)"

Más alkalommal meghirdették, hogy ingyen cipőt osztanak. Nagy tömeg gyűlt össze, s amikor elkezdték valóban osztani a cipőket, kiderült, hogy mind ballábas.

Amikor megindult a vonatközlekedés, Szakácsi-nagymama is megérkezett Pestről. Valahogy elindult az élet, de még mindig nem tudtunk semmit apámról, az Okos-családról sem, akik a front elől nyugat felé menekültek. (Ernő bácsi tartalékos tiszt volt, és a család követte a visszavonuló csapatokat, kikkel a családfő tartott.)

Gyenge nagyanyámék is átvészelték a háborút. Szerencséjükre egy orosz őrmestert szállásolták be hozzájuk a legényével, így aztán elkerülték a zaklatásokat. De amikor az oroszok bejöttek Egerbe, biztonságból Bözsike és nagyanyám két napig a Kisvölgyben lévő borpincébe húzódott, s csak mikor úgy látszott, hogy "tiszta a levegő", jöttek haza a házba. Az őrmester egy alkalommal valószínűleg nagyobb bajtól is megmentette őket, amikor egy éjszaka részeg katonák dörömböltek a kapun. Az őrmester nagy hangon elzavarta őket, de az egyikre pisztolyt kellett fogni, hogy elkotródjon.

Aztán több-kevesebb idő után mindenki hazatért épségben, s kicsit kezdtünk sokan lenni a Főutca-i Szakácsi-házban. A házban - máig is - három szoba volt. Az egyik volt nagymamáé és a húgáé, Anna nénié. Mikor sokan lettünk, velük aludt Bátyja is. A második szobában laktunk mi, anyám és én, s később, amikor hazajött, apám is. A harmadik szobában az Okos-család lakott, ők akkor öten voltak. A velem nagyjából egyidős Okos-lányok gyakran csúfoltak, hogy nekem nincs apukám, mivel őt sosem látták. Amikor azután apám hazajött Németországból, nekem meg kellett mondani, hogy ő az apukám, hiszen két éves voltam, régen nem láttam, így meg sem ismertem. Hanem igencsak elégedett lehettem vele, mert beszaladtam az Okosék szobájába nagy örömmel:"Ugye, hogy nekem is van apukám!"

A helyszűkét aztán úgy oldottuk meg, hogy mi hárman egy kétszobás lakást béreltünk a Vitkovics utca 1. szám alatti meglehetősen nagy házban.

Mielőtt azonban az itt töltött évekkel folytatnám, írnom kell apám németországi fogságáról, úgy ahogy azt ő többször több részletben elmesélte.