Középiskoláim 1

Esztergom

Amikor nyolcadikos voltam, egyre többet beszéltünk a középiskola választásról. Mint írtam, szüleim a csecsemőkori betegségemkor ígéretet tettek, hogy belőlem papot nevelnek. Családunk, mint a városban szinte mindenki, nagyon vallásos volt. Ezért is jártam azokban a szomorú, vészterhes időkben is ministrálni a ciszterek templomába minden vasárnap. Hogy magam mennyire voltam vallásos? Mint gyerek elfogadtam szüleim világnézetét, ideológiáját, hiszen ebbe születtem bele. Mivel családunk szellemiségét és hagyományait tekintve ellenzéki volt, még tetszett is a fennálló rendszer ellenébe gondolkodni és tenni. S ebben a korszakban a vallásosság bizony ellenzéki gondolkodás volt, gyakorlása pedig ellenzéki tett. Amikor aztán eljött az iskolaválasztás ideje, apám, mondván, hogy "Fiam, biztosítom neked az ország legjobb iskoláját", s az érsekségen kezdeményezte a pannonhalmi bencés gimnáziumba való felvételemet. (Valóban, Pannonhalma volt az ország legjobb középiskolája, az országos tanulmányi versenyeken rendre arattak a diákjaik, az egyetemi felvételi arányuk pedig hihetetlenül magas volt.) Tudni kell még, hogy az iskolák államosítása után (ez azt jelentette, hogy minden iskola állami kezelésbe került) néhány egyházi iskola megmaradhatott. Az országban öt ilyen középiskola volt, és ezekbe felvételizni kellett. Pannonhalmára ekkor már betelt a létszám, ezért hát az esztergomi ferences gimnáziumba felvételiztem. A felvételi vizsga az egri érsekségen folyt, számomra sikerrel. Nyomtatott listát kaptunk, melyen a ruházattól kezdve az iskolaszerekig szerepelt minden, ami a leendő kollégiumi életemhez szükséges volt. Minden ruhadarabomba be kellett varrni az azonosítási számomat. Én a 107-es számú tanuló lettem. Összecsomagoltunk hát, elbúcsúztam a szüleimtől, testvéreimtől, hiszen először hagytam el hosszú időre a családi házat.

Milyen is volt ez az egyházi gimnázium és kollégium? Mint később tapasztalhattam, egészen más, mint az állami iskolák. Az esztergomi Szent Antal Ferences Gimnáziumnak négyszáz tanulója volt, többségükben kollégisták. Az iskola és a kollégium egy épületben volt, egybeépülve a ferences templommal és kolostorral. Iskolánkból egy belső folyosón át levonulhattunk a templomba. A négy középiskolai évfolyamon két-két osztály volt, egy humán és egy reál. Ezek csupán annyiban különböztek egymástól, hogy a humánban latint tanultak, a reálban németet. (És természetesen mindenkinek tanulnia kellett oroszt is.) A kollégistákon kívül minden osztályban volt néhány bejáró, akik helyben, Esztergomban laktak, és csak az iskolai órákra jártak be a gimnáziumba.

Tanáraink, így osztályfőnökünk és prefektusunk is (ez volt a kollégiumi nevelőtanár címe) papok voltak, és 'atyának' kellett szólítani őket. Az én osztályfőnököm Antal atya volt, prefektusom Teofil atya. (Ez utóbbinak polgári neve Szita Illés volt, egy dunántúli parasztgyerek.) Nem csak ferences papok tanítottak bennünket, az énektanárunk például szaléziánus volt, a testnevelő tanár pedig az egyetlen civil, Kékesi tanár úr. Ők civilben jártak. Ferences tanáraink a hagyományos barna, csuklyás csuhát hordták, saru a lábukon, derekukon a fehér corda (kötél) rajta egyik oldalt a hármas fogadalmat jelző csomóval, másik oldalt arasznyi kereszttel a végén rózsafüzér lógott.

A négyemeletes iskola első emeletén voltak az osztályok és a betegszoba, valamint a rendház, a földszinten a nagy ebédlő és a konyha. A második emelettől kezdve a kollégiumi hálótermek, egy-egy terem két osztálynak adott helyet, nyolcvan személyesek voltak.

A nagy ebédlőben együtt étkezett az egész kollégium. Két sorban hosszú, tizenkét személyes asztalok. A teríték elkészítve, az ételből mindig lehetett repetázni. A konyhán egykori apácák főztek, az ebéd utáni mosogatásban ügyeleti rendszerben két-két diák segédkezett. Az étel igen jó volt és bőséges. (Havonta volt például disznóölés a rend hizlaldájában, ilyenkor finom disznótoros ebédet kaptunk.) Egyetlen esetre emlékszem, amikor az egész diákság visszautasította az ebédként feltálalt salátafőzeléket. Megkaptuk ugyanazt vacsorára. Ekkor sem ettük meg, mire rektorunk, Oszkár atya (így hívták a kollégium igazgatóját) közölte, hogy a diákság egy hónapig nem kaphat otthonról csomagot. Írjuk meg a szülőknek, mert az egy hónapon belül érkező csomagokat visszaküldik. Bizony nagy büntetés volt ez, mert a tízórainkat és uzsonnánkat ezek az otthonról érkező csomagok adták. Én persze szerény csomagokat kaptam, hiszen a benne lévőt úgy vették meg boltban, csak egy kis sütemény volt az, ami házi készítésű volt. Elég nagy anyagi terhet jelentett a szüleimnek az én itteni iskoláztatásom. Míg az állami középiskolák ingyenesek voltak, itt fizetni kellett. Úgy emlékszem, havi 400 forint volt a kollégiumi díj, és apám kevesebbet keresett 2000 forintnál havonta. (Azaz nem jutott a család tagjaira fejenként 400-400 forint.)

Szigorú napirend szerint éltünk. Hatkor ébresztő, fél hétkor reggeli, héttől nyolcig reggeli tanulás az osztályban, közben, aki akart elmehetett a reggeli misére. Nyolctól déli egy óráig tanítás, fél kettőkor ebéd, és azután háromig kötelező séta, levegőzés a városban. A városba csak ekkor és csak csoportosan mehettünk, a csoportlétszám minimum öt fő volt. Háromtól este hétig szilencium (csendes tanulás) az osztályban, közben ötkor egy negyedórás uzsonna a hazaiból. Hétkor vacsora, utána szabadidő nyolcig, majd mosakodás, fekvés. A hálóteremben szintén szilencium volt, azaz ott hangos szó nem eshetett. A két osztály prefektusai Teofil és Szabolcs atya (egy-egy hálóban két osztály volt elhelyezve) este tízig, a lámpaoltásig fel s alá sétáltak a csendben az ágyak között breviáriumukat olvasva.

Az iskola meglehetősen szigorú volt. Tanáraink kiválóak voltak, nem egykönnyen osztogatták a jó jegyeket. Az alapelv az volt, hogy a mi kötelességünk, a munkánk a tanulás, szüleink nem lebzselni küldtek ide. Állították, hogy a felvételi alapján válogatott gyerekek mindegyike képes kellő szorgalommal megtanulni bármit, amire késztetik. Aki tehát megbukik, az csak azért történhet, mert az illető nem tanul, lusta. Itt pedig nem tanulni nem lehet. "Nem tanulni, fiam, lehet az állami iskolában." - mondogatták. Aki megbukott, annak hívatták a szüleit, és tanácsolták, hogy a fiút vigyék másik iskolába. De csak elvétve fordult elő bukás. Egyszerűen nem volt mód arra, hogy ne tanuljunk. A délutáni szilenciumon a prefektus fenn ült a katedrán, olvasta a breviáriumot, közben pedig állandóan figyelte az osztályt. Már azt is figyelmeztette, aki kibámult az ablakon. Ha valaki hamarabb megtanulta a leckét, azt kihívta magához, a másnapi órarend alapján minden tantárgyból leellenőrizte a leckét, belekérdezett az elméleti anyagba. Ha úgy látszott, hogy az illető valóban jól felkészült másnapra, akkor csendben mással is foglalkozhatott. Levelet írhatott, vagy olvashatott saját könyveiből. Volt jól felszerelt könyvtár is, persze főként az iskola jellegének megfelelő könyvekből állt, de vihettünk egy-két saját könyvet is. Ezeket be kellett mutatni a prefektusnak, aki engedélyezte azt. Ügyeltek arra, hogy irodalmi szemét ne legyen a gyerekeknél. Az egyik könyvemben, Sienkiewicz Quo vadis-ában máig benne van Teofil atya engedélyező bejegyzése.

Az órák persze ugyanúgy folytak, mint más iskolában, talán csak annyi különbséggel, hogy minden reggel imával kezdtük. Meg kell említenem kémiatanáromat, Zalán atyát, aki egy különleges figura volt. Két éven keresztül elő se kellett venni a kémiakönyvet, mert ő lediktálta amit az anyagról tudni kellett, de azt ám szó szerint. És be is vasalta rajtunk. Nála lehetett fogadni félév elején puskázás-ügyben, ami azt jelentette, hogy az ember bejelentette, atya én ebben a félévben puskázni fogok. A fogadás tétje csak csokoládé lehetett - imádta a csokoládét - mégpedig minimum fél kiló. Állítólag egy Salkhász nevű srác nyert tőle egyszer, mire Zalán felháborodva fortyant föl: Pofátlan vagy, Kisaranyos - ez volt a szavajárása - elnyerted a csokoládémat! Merthogy ő már a fogadáskor magáénak hitte a nyereményt.

Zalánról mesélték még azt a történetet is, hogy a belgiumi ferences anyaházból egy ismerőse küldött negyven kiló csokoládét azzal, hogy ötöt tartson meg magának, a többit pedig ossza szét a rendtársai között. Ő ötöt szétosztott, és a maradék harmincötöt tartotta meg.

Magyartanárunknak volt egy zseniális találmánya, az önkéntes memoriter. Ez azt jelentette, hogy egy félévben kétszer, ha az embernek szüksége volt a jegyein javítani, megtanult négyszáz szótagnyi verset, prózát - ez mindegy volt - az év anyagából, azt felmondta, amire kapott egy ötöst. Ha becsúszott egy hármas az órán, délután lehetett javítani ezzel. Én Janus Pannonius verseket tanultam meg, mert az időmértékes verselés ritmusa megkönnyítette a magolást. (De emlékszem, volt, aki Pázmány-imádságokat tanult.)

Az idősebbek mesélték el, hogy rektorunk - kis alacsony ember - miért jár bottal. A Rákosi-érában kettejüket, őt és hittanárunkat, Hetény atyát (páter Somogyvári Hetény) elvitték az ávósok. Oszkár atyát egy alapos verés után eszméletlenül ledobták cellája betonpadlójára, ahol a hideg padlón hevert órákon át. Megfázott, és egyik lába izomsorvadásos lett. Hetény atyával pedig rokonsága miatt "foglalkoztak", ugyanis unokaöccse volt a két háború között híres író Somogyvári Gyulának (Gyula diák), s mint ilyen természetesen a "régi rend" hívének számított. (Hiszen annak számíthattak minden itt dolgozót, az egykori apácákat, akiknek feloszlatták kolostorát, a ferencesektől pedig elvettek mindent, csupán a kertészetet és a hizlaldát hagyták meg az iskolán és rendházon kívül.) Jó időben például arra a Duna-szigeti stadionszerű sportpályára jártunk tornaórára, ami valamikor szintén a ferencesek sporttelepe volt.

Az iskola szellemisége volt az, ami életre szólóan alapelveket szolgáltatott az arra fogékonyaknak. Csupán két évig jártam ebbe a gimnáziumba, de örökké hálás leszek ottani nevelőimnek azért, amit a szellem pallérozásáért tettek. A fő elv volt - s ha ezt elfogadta az ember, már egy életre szóló programot teremthetett - hogy "ne múljon el nap, fiam, hogy valamiben hasznára ne lettél volna magadnak, vagy másoknak!" Azaz, akarj ma többre jutni, mint tegnap, s holnap több legyél, mint ma! Ez az alapja a fejlődésnek, a szellemi gyarapodásnak. (Későbben ezt sehol sem hallottam így megfogalmazni.)

S hogy ezt maguk is elősegítsék, rendszeresen vitték például a diákokat színházi előadásokra. Nem jelentkezéses alapon történt ez, hanem kötelezően. Mert a kis szabolcsi faluból jött parasztgyereket talán nem érdekelte volna egy operaelőadás, azt sem tudta, mi az. De, hogy megismerje - s ez által talán meg is kedveli - megmutatták neki az ismeretlent.

Szombaton délután nem volt szilencium, hétfőre vasárnap tanultunk. Így a szombat délutánunk szabad volt. Általában kirándulni mentünk a környékbeli hegyekbe, őrsönként külön utakon. Érdekes dolog volt ez az őrsi szervezet. Gondolom az akkori állami irányítás megkövetelte valamiféle ifjúsági szervezet létét, ezért a ferenceseknél minden osztályban tízfős őrsök alakultak. És hát mi más is lehetett volna a nevük, mint Szent Imre-őrs, Szent László-őrs és hasonlók. Ha készült erről egyáltalán valamilyen jelentés, gondolom a kommunista vezetők jót derülhettek ezeken a neveken.

Ezeken a hétvégi kirándulásokon kellett egy-egy kijelölt társunknak mogyoróvesszőket vágni a rektor atyának. (A rektor volt a kollégium igazgatója, az én időmben páter Csontos Oszkár volt az.) Merthogy Oszkár atya indokolt esetben bizony fenekelni szokott, mégpedig mogyoróvesszővel. Ennek a szokásának én is szenvedő alanya voltam, íme az eset.

Egy alkalommal vasárnap délelőtti szabadidőnkben a földszinti szülői fogadóterembe tévedtünk, ahol egy zongora állt a fal mellett. Társaim unszolására felnyitottam a billentyűzet fedelét, és pötyögni kezdtem. Majd leültem, és a Révász Pisti mutatta dzsessz-akkordokkal vidám kis biginbe kezdtem. (Emlékszem, egy amolyan alapdallam volt, még humoros magyar szöveget is kreáltak rá, hogy " Vén Kolumbusz felfedezte Amerikát, Amerikában pedig a dzsesszmuzsikát..." és így tovább.) Igazán pompás, ütemes kis dallam volt, én pedig egyre jobban belejöttem. A fiúk meg ugrabugráltak a hátam mögött. Májusi idő volt, szép napsütés, az ablakok nyitva, gondolom a zongoraszó az utcára is kihallatszott. (A járókelők bizonyára meglepődtek, milyen jól mulatnak a ferences diákok.)

Ám egyszer csak csend lett a hátam mögött, amolyan vészjósló csend. Megfordultam, és az ajtóban ott állt Oszkár atya, a rektor. Nem kiabált, még csak meg sem rótt bennünket, csak állt némán, végül intett nekem: Holnap reggeli előtt jelentkezel nálam! (A többieket nem akarta büntetni, gondolom úgy okoskodott, én zongoráztam, én adtam okot a rendbontásra.)

És hát másnap reggel bekövetkezett a fenekelés. (Hozzátartozik a dologhoz, hogy a vesszőket gyűjtők tudták, hogy minden vesszőt bicskával félig be kell vágni keresztben, hogy lehetőleg a harmadik suhintás után eltörjenek. Ilyenkor Oszkár atya újabb vesszőt húzott elő a fogas mellett álló esernyőtartójából, majd az is eltört, újabb vessző jött...általában a harmadik után megunta és elengedte a delikvenst. Ily módon 8-10 ütésnél többre nem kellett számítani.) Ám azért igencsak sajgó fenékkel ültem le a reggelihez székemre.

1957 őszén kerültem Esztergomba, még frissek voltak az '56-os sebek. És jöttek a segélyszállítmányok. (Az Egyház mindig is ápolta határokon és korokon átnyúló kiterjedt kapcsolatait.) Hónapokon keresztül ettük reggelire az amerikai hadsereg sárga ömlesztett sajtját, végül a többség már unta, és én jártam jól - máig szeretek mindenféle sajtot - mert mindenki nekem adta az adagját. És minden reggel kis halom édességet - cukrot, csokoládét, rágógumit - találtunk a terítékünk mellett egy kis nyomtatott papír-cetlivel, amelyen az ajándékot küldő nyugat-európai gyerek adatai szerepeltek. (Ekkor láttunk először rágógumit.) Az volt a szabály, hogy minden címre egy köszönő lapot kell küldeni, s mivel többnyire Belgiumból származtak a küldemények, egy társammal elhatároztuk, elkezdünk franciául tanulni. (Innen ered az egy időben rajtam elhatalmasodó gallomániám.) Vettünk szótárakat, nyelvkönyvet, és autodidakta módon tanulni kezdtünk. Francia válaszleveleket írtunk, és egy ferences pappal, aki tudott franciául, javíttattuk. Eleinte írásunkban több volt a piros, mint a kék, de lassan fejlődtünk. És akadt egy-két levelezőpartner, akikkel évekig leveleztem.

Minden hónap első vasárnapján volt a szülői látogatás napja. Ekkor a diákok szülei eljöttek csemetéikhez, csomagot hoztak, és egy délelőttön át lehetett beszélgetni, kimenni a városba. Volt eset, hogy a rossz jegyeket kapott diák "bemenekült" az anyai szigor elől a klauzurába. Oda ugyanis nő nem léphetett be, állandóan zárva volt, s egy csengővel lehetett kérni, hogy a kapus beengedjen.

Meg kell emlékeznem még a húsvéti lelkigyakorlatokról. Ez három napig tartott a Nagyhéten, a húsvéti szünet kiadása előtt. Ekkor a bejárók is beköltöztek a kollégiumba, és velünk laktak, étkeztek. Tanítás nem volt, helyette óránként szentbeszédek a templomban. Előadónak a beszédsorozatra, melynek mindig volt egy központi gondolata, az érseki szeminárium egy tanárát kérték fel. Három nap szigorú szilenciummal éjjel-nappal. Az ember kinézett az ablakon, a négyszáz diák nagy része kinn sétált a hatalmas udvaron, és tökéletes csend volt. Kísérteties látvány. Ha halaszthatatlan mondanivalónk volt, társainkhoz is csak a prefektus engedélyével szólhattunk suttogva. Az elmélyülés és elmélkedés napjai voltak ezek valóban, és mindenki így is fogta fel. (Egy-két esetre emlékszem csupán, hogy tanárainknak rá kellett szólni valakire.) Persze aztán, amikor rektorunk a harmadik nap után a reggeli előtt bejelentette: A szilenciumnak vége! mindenkiből kitört a kiáltás: Húúúúúúúúúú! és prefektusaink megértően mosolyogtak.

Végül pedig el kell mesélnem, hogy miért hagytam ott a ferences gimnáziumot. Tulajdonképpen ott kellett hagynom, magyarán eltanácsoltak. Utólag már sajnálom, és úgy vélem, hogy túlságosan szigorú ítéletet kaptam, de tény, hogy megszegtem a házirendet és a szabályokat, mentségeim pedig nem a ferences szellemiség tárgykörébe sorolhatók. De mindent sorjában.

Abban a két évben, amíg oda jártam, osztályomban én voltam az osztálytitkár, vagyis az osztály diákvezetője. Mint ilyennek természetesen mindenben példamutatónak kellett lennem. Nem is volt ezzel baj, mígnem egy napon a kötelező egészségügyi városi sétán egy cukrászda kirakatában - miért pont ott? - megláttam egy diáklány matrózblúzos arcképét. (A városban működött a Dobó Katica leánygimnázium is.) Ahogy szokták mondani: egy pillanat műve volt! Lehet, hogy hihetetlen, de szerelmes lettem egy képbe. A csoportomban lévő Rábai Zoli (bejáró esztergomi fiú, három húga volt) mondta, ő ismeri, a húgai barátnője. Ez azután el is döntötte a kérdést, hogy hogyan tovább? Majd Rábai húga bemutat. (Mert akkor még éltek ezek a mára már elfeledett udvariassági szokások.) Úgy is lett, és ezentúl iskola után a Dobó előtt vártam, ahogy a lányok özönlenek ki a kapun, én pedig szívem hölgyével a Kis-Duna partján sétálva beszélgettem.

Persze a prefektusom hamarosan megtudta. (Gyanítottuk, hogy a kispapjelöltek között, akik osztálytársaink voltak egyeseknek ilyen információs feladataik is vannak.) Egy este behívott a cellájába, és elég nyakatekert, homályos előadást tartott a serdülőkor másik nemmel kapcsolatos veszélyeiről. Mindenesetre megtiltotta, hogy továbbra is találkozzam a leánykával. (Ehhez tudni kell, hogy az udvarlás a házirend szerint csak harmad- és negyedévben volt megengedhető, mégpedig a következő módon. A delikvens bejelentette ilyetén szándékát, közölve, ki a kiszemelt leányzó. A prefektusa lekáderezte a családot és a lánykát, s ha megfelelő eredményre jutott, közölte, hogy mikor és hol, milyen körülmények között találkozhatnak.) Nem volt ez olyan bonyolult, de hát én még csak másodikos voltam, tehát, nem volt jogom az udvarláshoz.

Nem is lett volna semmi baj, ám egy szombat délután az osztály közös kirándulást szervezett, amire az őrsök más-más útvonalakon egy célpont felé indultak. Nekem viszont találkám volt a Duna-parton. Elindítottam a csoportomat azzal, hogy visszafelé jövet várjanak meg a portán, mert együtt kell beérkeznünk a kollégiumba. És elrohantam a találkára. Hát mit mondjak? Persze, nem vártak meg - lehet, hogy késtem is kicsit - és így egyedül nyitottam be a terembe. Prefektusom a katedrán, láttam rajta, hogy mindent tud.

Másnap hívattak az igazgatóhoz - kicsit inkvizíciós hangulatot éreztem a levegőben - és fejemre olvasták vétkeimet. Csoportom elhagyása, egyedül a városban, ismételt figyelmeztetés ellenére sem...stb. Ráadásul én voltam az osztálytitkár. Tájékoztassam a szüleimet, közölték, hogy a következő tanévben - május vége volt - másik iskolát kell keresniük nekem.

Otthon azután nem kis erőfeszítésembe került, hogy a valódi okot nem említve, rávegyem a szüleimet, jobb lesz nekem az egri Gárdonyi. A szüleim halálukig nem tudták meg mi is történt valójában.

Hát így ért véget esztergomi "pályafutásom". Ám csak ismételni tudom, mindezek ellenére nagy-nagy hálát érzek ottani tanáraim, prefektusom, páter Szita Teofil és osztályfőnököm iránt mindazért a szellemiségért, amivel megajándékoztak. Áldassék érte a nevük!