Az egri szüretek

A szüretek

Apai és anyai nagyszüleimnek egyaránt volt szőlőjük, így aztán nekünk gyerekeknek minden ősszel kétszer volt részünk a szüret örömeiben. Ez hangulatában, bonyolításában két különböző szüret volt, mégpedig azért, mert a Gyenge-féle szüret a Kocson, vagy a Deméndin - ezen a két dűlőn voltak a szőlők - a szőlőtermelő gazda szinte iparszerű tevékenysége volt, míg a Szakácsi-szőlő - a Kis-Egeden - ma úgy mondanánk, hobbykertként szerepelt. Nekem a Kis-Egedi szüretek jobban tetszettek, valahogy ünnepibb jelleget kapott, játékosabb és hangulatosabb volt. Gyuszi nagybátyám már előző nap megjött Pestről, és a férfiak este kiballagtak a Szalában lévő borházba, hogy némi kvaterkázással egybekötött megbeszélést tartsanak, amolyan haditanácsot. (Gyuszi bátyám meg is verselte ezeket a szüreteket, kis elbeszélő költeményét a mellékletben megtaláljátok.) A szüretre eljött a rokonság, persze gyerekestül, az asszonyok vödrökbe szedték a szőlőt, itt-ott nótázni kezdtek, a férfiak puttonyoztak és ugratták az asszonyokat, zengett a szőlőhegy. A gyerekek pedig csömöszölték a nagy fakádba öntött termést. (A csömöszölés a szőlőfürtök összetörése egy végén rövid, ujjszerű gallydarabokat hordó vastagabb bottal. A célja pedig az, hogy a kádba minél több szőlő férjen.) A művelet eredményeként egy idő után a kádban megjelent az összetört szőlő leve, a must. És azt mi kóstoltuk meg először, a szőlőt lenyomva bögrével mertük és ittuk a jó édes mustot. Persze csak módjával, mert a mértéktelent egy-két órán belül rettenetes hasmenés fogta el.

Egy-két asszony az ebédet készítette, ez általában bográcsgulyás volt, amihez néhány pohár tavalyi óbor is járt, persze a felnőtteknek. Kis szusszanás, beszélgetés után mindenki folytatta a munkát, de a délután már lazábban telt, attól függően, hogy milyen volt a termés. Megjött a fuvaros, elvitte a nagy fakádat a szőlővel, és mi diót böngésztünk a nagy fa alatt a kunyhó mellett.

Gyenge-nagyanyámék szőlőiben is nagyjából így folyt le a szüret, de amikor már nagyobb voltam a fuvarossal én is bejöttem a pincébe (a pince a Rác-hóstya alatti Kis-völgyben volt), és segítettem sutúlni a szőlőt. (A sutulás a szőlő préselése, ezáltal nyerik a mustot. A présből - melyet kézzel tekernek - kifolyik a must egy faedénybe, s azt időnként, ha megtelt, cserélik, s a mustot hordókba töltik.) A szüret itt is családi segítséggel történt, jó alkalom volt ez arra, hogy a rokonok szőlőszedés közben hosszú beszélgetéseket folytassanak, hiszen voltak, akikkel évente csak egyszer, itt találkoztunk. A ritkán látott rokonok elmesélték mi minden történt a családjukban egy év alatt, és meghallgatták a mi történéseinket. A deméndi szőlőben (az Eger melletti Deménd község határában volt ez a szőlő) híresen jó bor termett azon a délkeleti enyhe lejtőn. Nagyapám ezt a bort is jó áron eladta, hisz' szinte a szőlők hasznából éltek egész évben. Igaz ebből a borból egy "kistonnányit" (ez volt az 50 literes kishordó neve) megtartott a családnak a karácsonyi és húsvéti ünnepekre. Ő maga a "máslásból" készült, lőrének nevezett alig-bort itta egész évben. Mi is volt az a máslás? A kisutult törkölyt (a szőlő kipréselése után maradt, szinte száraz héj-mag-csutka tömeget) egy kádban felöntötte vízzel. A piros szőlő héjától ez a lé még igen szép színű lett, mivel azonban cukrot már alig tartalmazott, az ebből kiforrt bornak alig volt szeszfoka. Igaz, az öreg ehhez a musthoz tett néhány kiló cukrot is, hogy a bor erősebb legyen. Nagyapám tavasztól a tél elejéig a szőlőkben dolgozott, még alig világosodott, amikor elindult, és sötétedéskor jött haza. Hazafelé jövet a pincét is útba ejtette, és az egész napi munka után megiszogatott egy-egy litert ebből a lőréből.