Kazincbarcika (a főiskola)

Egy nyárvégi estén aztán apám telefonált, hogy menjek haza, mert beadta a jelentkezésemet a kazincbarcikai főiskolára, és felvételiznem kell. Hol van az a Barcika? - kérdeztem. Valahol Borsodban, mondta, a főiskola pedig műszaki. No, gondoltam, szépen vagyunk, most már nem is vegyészet, hanem valami általam ismeretlen tudomány, méghozzá műszaki. Mi lesz ebből?

Az lett, hogy felvettek, és én elkezdtem az irányítástechnikai szakot, amiről azt sem tudtam mi fán terem. Tanultam matematikát, elektronikát, szabályozástechnikát, műszaki rajzot, szerves- és szervetlen-kémiát, és ki tudja még mi mindent. Tanáraim becsületére legyen mondva, megtaníttatták velem. Igaz, nem minden "bukkanó" nélkül, de végül is diplomát szereztem, ám addig sok vizsgaidőszak telt még el, amiknek most csak az elején járunk.

Ez a Kazincbarcika - ahogy nekünk mesélték - két falu, Sajókazinc és Barcika összevonásából épült, illetve a szélükön egy új városrészként modernnek nevezett nagy bérházakból álló negyedek. Ám amikor mi odakerültünk, még igazából utcanevek sem voltak, illetve a háztömbök régi ABC-szerinti elnevezését használták. Így mi is azt tanultuk meg, hogy a K-ban van egy jó kocsma, a J-ben van az étterem és így tovább. Az egész újvárost annak idején, még a Rákosi-korszakban rabok építették, mint ahogy a város mellett létesült vegyi kombinátot is. Ez volt a BVK, a Borsodi Vegyi Kombinát, a szocialista Magyarország egyik vegyipari fellegvára.

Iskolánk ekkor a vegyi kombinát számára képzett munkaerőt biztosító vegyipari technikum épületében volt, amely a főiskolai képzés miatt idővel új szárnyakkal bővült. Mi voltunk a második induló évfolyam, tehát a főiskola meglehetősen új volt. Egy év múlva az MNE, a Miskolci Nehézipari Egyetem főiskolai karává minősítették, nekünk azonban semmi kapcsolatunk nem volt az egyetemmel. A képzés még meglehetősen kiforratlan volt, sok mindent tanultunk, ami idővel feleslegesnek bizonyult, és éveken keresztül változtatták a tantárgyi összetételt. Oktatóink jó része a BVK műszaki gárdájából került ki, illetve Pestről járt le előadásokat tartani. Közülük érdemes kiemelnem Kornidesz tanár urat, akit --mint mesélték '56-os múltja miatt - a Műegyetemről büntetésképpen helyeztek ide. Nagyformátumú, koncepciózus ember volt, aki a pesti diákélethez szokott, és a távoli borsodi kisvárosban valami fiatalos pezsgést akart megvalósítani. Például túrákat vezetett a diákoknak, és máig emlékezetesek - a bizonyára pesti mintára szervezett - Szerda Esték, amelyek havonta kerültek megrendezésre. Ezeken általa ismert és meghívott neves emberek tartottak előadást az összegyűlt diákságnak. Volt ezek között festőművész, aki olaszországi tanulmányútján készült képeiből röpke tárlatot rendezett, volt válogatott kosárlabdázó, akkoriban divatos humorista, vagy éppen a finn nagykövetség kultúrattaséja (a tanácsos úr egy rövidfilmmel s egy tolmáccsal érkezett, előadása után megnéztük a filmet, amit ő kommentált, majd körülbelül éjfélig a sok-sok kérdésre válaszolt, amit a hallgatóság feltett neki). Érdekes, színes, változatos előadások, esték voltak ezek, olyannyira, hogy a városban is híre ment, és az estéket nyilvánossá kellett tenni. Ilyenformán volt olyan előadás, amikor még a folyosón is ültek az emberek, és számukra külön hangosítást kellett elhelyezni, hogy ha már nem férnek be az előadóba, legalább hallhassák a vendéget.

Az egyik emlékezetes esten Keresztúri Dezső író, költő, esztéta és irodalomtörténész látogatott hozzánk. (Róla talán érdemes tudni, hogy többek között írt a Nyugatba, igazgatója volt az Eötvös Kollégiumnak, ekkor egyetemi magántanár, 1945-47 között pedig vallás- és közoktatásügyi miniszter volt.) Nekem, mint a diákújság egyik szerkesztőjének kellett őket fogadnom. Őket, mondom, mert Dezső bácsi a feleségével érkezett. Bűbájos idős házaspár, akikkel emlékezetes beszélgetést folytattam könyvekről, zenéről és utazásról.

A diákélet tehát annak rendje s módja szerint folyt, előadásokra jártunk, éjszakánként a műszaki rajz feladatainkat rajzoltuk. Nekem a műszaki rajz igen nehezen ment, lévén, hogy egészen más beállítottságú voltam. (Azért az e tárgyban tanultak később nagy hasznomra voltak a műszaki látásmód kialakulása miatt. Ma sem jelent nehézséget egy szerelési skicc elkészítése, ha a házkörüli munkák során ez szükséges.) Egy érdekes, és végső soron szomorú esetre emlékszem, ami Polgáry Pisti barátommal esett meg egy hajnalon. Mert hogy éjszakánként készítettük a beadandó rajzokat. Pisti barátom úgy éjfél tájban nekiállt tussal kihúzni a ceruzarajzát. Egy A2-es méretű rajz volt, elég nagy, elfoglalta a tanulóasztalt. Mi aludtunk az ágyainkban, csend volt, Pisti nyugodtan dolgozhatott. Hajnal felé készen is lett, de már ő is nagyon álmos volt, és egy hirtelen, meggondolatlan mozdulattal rádöntötte a tussal teli üvegcsét a munkájára. Majd sírva fakadt - ahogy mesélte - dühében és elkeseredésében, mert kezdhette elölről az egészet. Ez azért volt kritikus, mert a rajzbeadásnak határidőt szabott a rajz-tanszék, amit szigorúan számon kértek. A rajzkészítésnek egyébként határozott koreográfiája volt, először ceruzával kellett elkészíteni, majd azt bemutatni, akkor kapott az ember kihúzható aláírást. Ha ez megvolt, a ceruzarajzot kihúzhatta tussal, bemutatta, és akkor, ha az hibátlan volt, megkapta a beadható aláírást. Ezzel aztán teljesítette a feladatot. Sokat bajlódtunk mindannyian a rajzok készítésével.

Hétvégeken aztán mindig volt valahol bál, ahová a diákság nagy buzgalommal járt. A helybéli lányok örültek, ha főiskolás diák csapta nekik a szelet, így szinte el voltunk kényeztetve ezen a téren. Jómagam még talán annál is jobban, merthogy alakult egy kis diákzenekar, amelynek én voltam az énekese. Jó hangom volt, ritmusérzékem is, tudtam néhány francia és olasz slágert, s ez elég volt, hogy megdobogtassa a leányszíveket.

Az első barcikai barátnőmet Valinak hívták - szomorú, de a vezetéknevére már nem emlékszem - kedves, halk szavú, tűnődő arcú kislány volt, hosszú barna hajjal, akivel, ha nem találkozhattunk valami miatt, félórákba nyúló telefonbeszélgetéseket folytattunk. Több mint egy évig tartott ez a barátság, és kettőnk dolga már kezdett komolyra válni, legalább is Vali szülei így gondolták, amikor szinte egyik napról a másikra vége lett. Bizony be kell vallanom, hogy rútul elhagytam egy hirtelenjött báli ismeretség kedvéért, amikor zenekarunk a berentei gimnáziumban játszott. Zenésztársam barátnőjének osztálytársa, a pikánsan életvidám Csentericz Gabi olyan nagy hatást tett rám, hogy még azon az estén hazakísértem, és attól a naptól kezdve mindenki számára összetartoztunk.

Gabinak természetes vörös haja volt, amit többnyire kontyban hordott, s mint általában a vörös hajúaknak, nagyon fehér bőre. Arcán elszórt szeplők, amitől szememben különösen érdekesnek tűnt. Ragaszkodó természete jólesően bizsergette a hiúságomat, de kétségtelen, hogy nagyon megszerettem. Jött a tél, vele a hó, s a mi randevúink naponta ismétlődtek a havas utcákon. Általában egy presszóban találkoztunk, ahová barátaink, évfolyamtársaim is jártak, majd onnan elindulva nagy sétákat tettünk. Ültünk a park elhagyott padjain, s ha közben esett a hó, belepett bennünket. De ez sem számított, mert örültünk egymásnak.

(Mivel ez a blog elérte a tárhely-korlátot, ezért a Kagylók 2 címűben folytatom.)