'56 a forradalom ősze

'56 ősze, a forradalom

Nyolcadik osztályos voltam már 1956-ban, amikor az őszi forradalom kitört. Nektek, kedves olvasóim ez már történelem, s csak könyvekből ismerhetitek. Alig van már olyan, aki átélte mindazt, ami akkor történt. Tudnotok kell, hogy az '56-os felkelés az addigi embertelen, nyomort és megalázást hozó kommunista diktatúra ellen tört ki. Az addigi szovjet mintára szervezett hatalmi struktúra idegen volt a magyar lélek számára, gyökértelen létét csak idegen szuronyokkal lehetett fenntartani. Az elnyomó kormányzat persze magyarokból állt (szovjet ellenőrző-felügyelő tanácsadókkal), de hát minden társadalomban találhatók kisszerű emberek, akik kellő jussért hajlandók mások megnyomorítására. Ennek az embertelen rendszernek azonban nem csak az volt a jellemzője, hogy egy jobb jövő állandóan hangoztatott reményével ellensúlyozza a jelen sanyarúságát, a fizikai nélkülözést, hanem lelkileg is próbált megsemmisíteni minden övével ellenkező véleményt. Nemhiába mondják, hogy a fasizmus és kommunizmus egy tőről fakad. Gyakorlatát tekintve igen-igen hasonlatosak egymáshoz. Szinte agymosásnak vetették alá az embereket. Minden döntés a Párt (így nevezték röviden az MKP-t, a Magyar Kommunista Pártot, s csak ez az egyetlen párt volt Magyarországon) kezében volt, a Párt mondta meg miről mi legyen a véleményünk, mit hogyan kell értelmezni. A Párt azt állította magáról - s ezt nem volt szabad megkérdőjelezni - hogy ő tudja egyedül mi jó a magyar népnek, hogyan kell irányítani a gazdaságot, mit kell tenni a fejlődés érdekében satöbbi. Mitől volt ilyen okos egy zsidó kocsmáros fia (Rákosi), egy egykori szabósegéd (Péter Gábor), egy hajdani pék (Marosán) ? Nem tudni. Mindenesetre ők és társaik ezt állították magukról. Holott csupán a szovjet nagyhatalmi érdekek elvtelen szolgái voltak, Moszkva bérencei.

Ennek a kornak nevetségesen együgyű történéseiből hagy' idézzek néhány emléket. Apám akkor Egerben a Megyei Tanácson dolgozott. A munkát minden reggel a Párt lapjának, a Szabad Népnek vezércikk-olvasásával kezdték. Azután a párttitkár (minden munkahelyen ez volt a legnagyobb hatalmú ember) kitalálta, hogy a munkatársak közül valaki minden nap készítsen egy kis rendszert dicsőítő dolgozatot. Amikor apámra került a sor, ő is írt egy kis "dicshimnuszt", melynek lényege a következő volt: a majdan eljövő boldog kommunizmusban (ez lett volna a Párt bölcs irányításával megteremtett földi paradicsom) az Egeden narancsligetek pompáznak, a fák alatt a dolgozók családjai piknikeznek, merthogy a heti munkaidő ekkor már csak 20 óra, és így tovább. És ezt magukat komolynak tartó emberek elhitték, megtapsolták.

Egy más alkalommal megjelent apámnál egy hölgy, aki a Dolgozók Esti Iskolája tanfolyamait szervezte. Tudni kell, hogy ezt az iskolát a nyolc osztállyal nem rendelkező emberek számára hozták létre azzal a céllal, hogy ha felnőtt fejjel is, de lehetőleg mindenki végezze el az általános iskolát. Ez az egyébként nagyon helyes kezdeményezés a Pártnak propaganda-célok miatt igen fontos volt. A hölgy kedvesen közölte apámmal, hogy "Sanyi bácsi, akkor téged is beíratunk a nyolcadik osztályba." Apám azt hitte, hogy ez egy vicc, de amikor látta, hogy látogatója komolyan gondolja, közölte, hogy neki egyetemi végzettsége van, jogi doktorátusa. A hölgy kedvesen válaszolt: "Nem baj az, Sanyi bácsi, azért csak végezd el a nyolcadik osztályt is!" Erre apám meglehetősen zordonan kirúgta.

Bár ezek a történetek megmosolyogni valók, a rendszer véresen komoly, és embertelenül erőszakos volt. És ez ellen a rendszer ellen kelt fel Magyarország 1956-ban.

Akkoriban az egyetlen otthoni hírközlő a rádió volt, így október 23-án is azt hallgattuk. Már az is hallatlanul nagy dolog volt, hogy Pesten szimpátia-tüntetést tartanak a lengyelek mellett. (A lengyelek ugyanis szintén megelégelve saját szovjet-mintájú rendszerüket, követelőző tüntetéseket szerveztek Gdanskban.) Engedélyezik a Bem-téri tüntetést, vagy sem? Izgatottan vártuk a híreket, a rádió állandóan bekapcsolva. Aztán jöttek a hírek, a Rádió ostroma, és mi hallottuk az éteren át a lövéseket. Hallatlan izgalom, feszültség és reménykedés. Mi lesz, mi lehet ebből? Rákosi már levitézlett a nyáron, most Gerő a pártvezér. Lehet-e lazítani, ha csak kicsit is a lelkeket bénító köteléken? És egyszer csak megszólalt a rádió: "Itt a Szabad Kossuth Rádió, Budapest!" és mint egy gáttalan áradat szakadt ki a bemondóból: "Hazudtunk nappal és hazudtunk éjjel...". Miénk volt a rádió. És a lélek szárnyra kapott, először kissé bizonytalanul, mintha nem akarná hinni a valóságot. Lehet, hogy szabadok leszünk?

Átöleltük egymást és sírtunk örömünkben.

Egerben nem történtek olyan véres összecsapások, mint Pesten. Egy nagy tüntetésre emlékszem, a tömeg a Főutcán hömpölygött végig, az első sorban lévők a Dobó-szoborról letépett láncokat vitték szimbólumként, egy katona pedig kivágott közepű magyar zászlót lengetett. Erre a katonára kiváltképp emlékszem, a nyakán kidagadtak az erek, ahogy együtt üvöltött a tömeggel: "Ruszki, mars ki! Ruszki, mars ki! Aki magyar, velünk tart!" A rendőrség kapuját bezárták, a rendőrök belülről, félve kukucskáltak ki. A kommunisták eltűntek, mentették az irhájukat. Az Érsekkertben lévő - akkor Népkert - szovjet hősi emlékmű katonaalakját, akit az egriek csak Ivánnak hívtak, ledöntötték. Erről egy vicces történet is terjedt. Valaki megkérdezi, hogyan tudtátok ledönteni azt a nagy szobrot? Á, nem volt nehéz! Letettünk elé egy karórát, - szól a kérdezett - lehajolt érte, mire fenékbe rúgtuk, és leesett. (Ugyanis az oroszok a világháború alatt igen nagy vonzódást éreztek a karórák iránt. Magyarul mindenhol ellopták, elrabolták a karórákat.)

Az iskolai oktatás szünetelt, de az úszóedzés nem. Minden nap felültem hát a biciklimre, és irány az uszoda. Az edzésadagot le kellett úszni, de ott is mindenki a forradalomról beszélt. Ki-ki elmondta mit látott vagy hallott, így meglehetősen sokat tudtunk a történésekről. Egy nap délután közösen elhatároztuk, hogy elmegyünk a színház előtt tartott nagygyűlésre. Óriási tömeg verődött össze a Nagytemplom és a színház közötti térségen, nem csak egriek, jöttek a környező falvakból is. Például pufajkás bányászok Ózd környékéről, akik mutatták zsebükben a paxitot (robbanószer). Ekkor a rendre már fegyveres nemzetőrök ügyeltek. Valaki beszédet mondott, egy színész elszavalta a Talpra magyart, s a tömeg együtt skandálta vele: A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!

Tanítás ugyan nem volt, de néha azért benéztünk az iskolába, így tudtuk meg, hogy osztályfőnökünk, Petróczi Józsi bácsi élelem-gyűjtést szervez. (Ahogy a rádióból tudtuk, Pesten már alig volt élelem, kenyeret is nehéz volt szerezni.) Ekkor már egy kis hó is esett, ezért párosával kis szánkókat húzva indultunk útnak. A szánkón egy ruháskosár, abba gyűjtöttük az adományokat. Mindenki más-más utcákat járt be, végigjártuk a Rác-hóstyát, Cifra-hóstyát, a Szalát, Eger északi városrészeit. Minden házba becsengettünk és kértük, adakozzanak a pesti forradalmároknak. Nem volt olyan ház, ahonnan üres kézzel távoztunk, néhányan még szabadkoztak is, hogy ők csak egy keveset tudnak nélkülözni. A ruháskosár megtelt, oldal szalonnák, kolbászrudak, szárazbab és borsó, füstölt hús, liszt, cukor töltötte meg. Egy teherautóra való élelmiszert gyűjtöttünk össze, amit a következő napon felvittek Pestre. Ahogy tanárunk elmesélte, megálltak egy téren és minden formaság nélkül szétosztották az emberek között az egri kisdiákok gyűjtötte élelmiszert.

Az egyik vasárnap délelőtt hittanos barátaimmal összejöttünk Levente atyánál. Nagy örömmel soroltuk, mi minden lehet ezután, tervezgettük a kirándulásainkat, megtanultuk az atyától a cserkész-indulót, és fennhangon énekeltük. Nagy-nagy szabadság-érzés töltött el bennünket. Máig emlékszem arra az újdonságként ható felszabadult érzésre.

A tüntetések hangulatából, a beszélgetésekből tudom, hogy ekkor valóban mindenki egyet akart: legyünk végre függetlenek, szabadok. Fizikailag és szellemileg egyaránt. Nagy élmény volt számomra, ahogy mondani szokták, felemelő érzés, ez a "nemzeti egyet akarás". Ezt érezhették a márciusi ifjak '48-ban. Győzött a forradalom, az oroszok kivonultak, kiléptünk a Varsói Szövetségből, és a miniszterelnök, Nagy Imre Magyarország semleges státuszát kezdeményezte.

Ám Moszkvában nem tudták elviselni, hogy a háború után koncként kapott Magyarország kiváljon a "béketáborból". És jöttek az orosz tankok. A pesti forradalmárok, köztük sok tizenéves srác - mint a varsói felkelés cserkészei - kézifegyverekkel, Molotov-koktéllal (benzines gyújtó-gránát) álltak ellen. És vége lett mindennek. Fájdalom, keserűség és reménytelenség maradt ránk. Tudtuk, hogy nem győzhetünk egy világhatalom ellenében, amelyik még a jogot sem tartja tiszteletben, hiszen az orosz tankok Magyarország törvényes kormánya ellen léptek fel. A puccsista Kádár - aki egyébként Nagy Imre belügyminisztere volt - egy orosz tankba bújva ment Szolnokról Pestre a "rendteremtés" után. Ők ekkor már ellenforradalomról beszéltek. Hát ellenük folyt, az igaz. Az azonban nem igaz, hogy a régi, háború előtti dzsentri-világot akartuk visszahozni. Jogállamot akartunk, gondolati szabadságot, többpárt-rendszert, ahogyan az ma is van.

A forradalmat így leverték, a bujkáló, sunyi kommunisták újra előjöttek, megalakult a nevében új kommunista párt, az MSZMP, a Magyar Szocialista Munkáspárt. És mint elődje, az MSZP, kegyetlen hatalmat gyakorolt. Az utcán az új karhatalom emberei, a ruhájuk után csak pufajkásoknak nevezett Kádár-huszárok járőröztek, és megkezdődött a leszámolás. Összeszedtek mindenkit, aki részt vett a forradalomban. Fényképfelvételekről is azonosították az embereket. Több tízezer ember került börtönbe, több ezret kivégeztek. Senki sem tagadhatja, hogy Kádár egy tömeggyilkos volt. S hogy mennyire cinikus volt ez az új hatalom, mi sem bizonyítja jobban - egy esetre pontosan emlékszem - egy fiatalkorú "vádlott" halálos ítéleténél - mivel a fiatalkorút nem lehet kivégezni - megvárták, míg nagykorú lett, és akkor akasztották fel. Igazi terror volt ez.

Unokatestvéreim között is volt egy fiú, Révász Tibi, aki a forradalom alatt nemzetőr volt Egerben. Semmilyen erőszakos cselekményt nem végzett, mivel azonban nemzetiszín karszalaggal, fegyveresen látták az utcán, börtönbe került. (Ugyanő később, mint az Egri Dózsa focistája - a Dózsa csapatokat mindenhol a rendőrség patronálta - a rendőrségen kapott irodai állást.)

'56-ról ezután csak elítélőleg lehetett nyilatkozni, és ellenforradalomnak kellett titulálni. De hát a mag ott szunnyadt a hó alatt, és várt a kikeletre.