Középiskoláim 2

Az egri Gárdonyi gimnázium

A középiskola harmadik osztályát tehát már az egri Gárdonyi Gimnáziumban kezdtem, annak III.C. osztályában. Különleges osztály volt ez, nem azért, mert két unokatestvérem is ebbe az osztályba járt, hanem mert az egyetlen "vegyes" osztály volt az akkori Egerben. A Dobó fiúgimnázium volt, a Szilágyi leánygimnázium, a Gárdonyiban pedig minden évfolyamon két osztály, egy fiú és egy leány, csupán a harmadik évfolyamon volt három osztály. A III.A osztály volt a fiúosztály, a III.B a leányosztály, a C pedig vegyes. 11 fiú és 18 lány alkotta az osztályt. Megérkezésemkor a fiúk "felavattak", azaz fejrehúztak, és elfenekeltek. Az aktus az egyik szünetben zajlott, ám az esemény közepén belépett a terembe az osztályfőnöknő. (Osztályfőnökünket, akinek becsületes neve Lukácsné Dr. Andaházy Kata volt, férfias természete, robosztus alkata miatt mindenki csak Atyanő-nek hívta.) Nos, az osztályfőnökünk megjelenése megzavarta az avatási-fenekelési szertartást, én a földre huppantam, avatóimat pedig Atyanő sorba állította, és azonmód felpofozta a rendbontásért. Egy másodikos fiú bekukkantott az ajtón, majd fejét visszahúzva süvöltötte a folyosón sétálgató diákok felé: Gyerekek, Atyanő úgy pofozkodik, mint egy százlábú!

(Most visszaidézve ezt a jelenetet, eszembe jut a jelenlegi szemlélet, amely szerint a diákhoz egy ujjal sem lehet nyúlni, mert sérülést okozhatunk személyiségi fejlődésében. Hát, erre csak azt mondhatom, életemben jó néhány diák-kapta pofont láttam, de senki sem panaszkodott a személyiségét ért csorba miatt. Azok a pofonok bizony megérdemelt pofonok voltak. Meg lehet nézni a mai diákok viselkedését, a tanuláshoz, munkához való hozzáállásukat! Ezt eredményezte a liberális szemléletű oktatás.)

Atyanőről el kell mondanom, hogy egyik különlegessége volt az akkori Gárdonyinak. Legalább is számomra. Nemegyszer mesélt ifjúkoráról, két szemesztert végzett a párizsi Sorbonne-on, ott Párizsban ismerte Radnótit is, és talán én voltam az egyetlen, aki a történeteit végtelen figyelemmel hallgattam. Biciklivel bejárta Németországot, s ennek kapcsán mondta azt, ami az én életemnek is egyik alapgondolata lett: "Gyerekek, ne felejtsétek, amit életetekben láttatok és megtanultatok, azt senki soha nem veheti el tőletek!"

A Gárdonyi számomra vidám iskola volt, a tanulás nekem könnyen ment, különösen a ferences alapok után. Harmadik év elején a latint egy Dobós-tanár helyettesítette (egyébként Atyanő reszortja volt), aki "Lám, egy új fiú!" felkiáltással már az első órán feleltetett. Egy főnevet kellett ragoznom, amit esztergomi mintára el is kezdtem:

- Singularis nominativus ...

- Állj! - kiáltott fel Mikó tanár úr. - Honnan jöttél, fiam?

- Az esztergomi ferencesektől.

- Ülj le!

És ezzel két évre el is voltam intézve latinból. A dolgozatokat persze meg kellett írnom, de felelni sosem feleltem, csak kisegítettem azokat, akik megakadtak. És mindig megvolt az ötösöm.

(Hogy az is értse, aki a latin környékére sem szagolt, azért kaptam ezt a kivételezett helyzetet, mert a főnévragozás első két szavából, amikor is azt, hogy "egyes-szám alanyeset" latinul mondtam, kiderült, hogy az állami gimnáziumban én latinból majdhogynem "túlképzett" voltam. No hiszen, Esztergomban mi már másodikban magyarról latinra fordítottunk, a Gárdonyiban pedig érettségin is csak latinról magyarra kellett fordítani az írásbeli vizsgán.)

A magyart is nagyon szerettem, noha Atyanő elég furcsán tanította a főtárgyát. Ady Csinszka-verseit például a következőképpen vezette be:

- ... és elvette feleségül Boncza Bertukát. Hát most mondjátok meg, minek kellett neki ez a hamvas kis lélek? Hogy hordja utána az ágytálat?

Nem szerette Adyt (akiért én rajongtam, s ez azt hiszem 17 évesen kortünet), így azután az órákon szabályos vitákat folytattunk Ady kapcsán.

Atyanő mentalitását azt hiszem jól példázza amit magáról mesélt: "Vagyok, aki vagyok, Ha nem tetszik, hagyjatok - írta Andaházy Kata hétéves korában."

Önképzőkörbe is jártam, meg kosárlabdázni, tagja voltam az iskolai válogatottnak, és magánszorgalomból gyúrtam a franciát. Akadt egy-két levelezőpartnerem, egy Párizsban is, akikkel kéthetente, havonta leveleket váltottunk. Emlékszem, csodájára jártak a Paris Match folyóirat egy-egy számának, amikben többek között cikkek és képek voltak az akkori híres filmszínészekről. (Magyarországon a '60-70-es években nem lehetett kapni "nyugati" bulvár-sajtót.) Egy Bretagne-i fiúval is hosszabb ideig leveleztem, és persze mindent elolvastam, amit Franciaországról felleltem a környezetemben.

Akkor még nem volt elterjedt a televízió, az iskolában volt egy készülék, és amikor a Harlem Globetrotters kosárlabdacsapat Pesten járt, a bemutatójukat tornatanárunkkal együtt néztük az iskolában. Azután egy nap apám nagy bejelentést tett, ismeretség útján vehetünk egy modern televíziót. (Ha jól emlékszem Duna-típusú, természetesen fekete-fehér készülék volt.) Hogy miért kellett az ismeretség? Mert akkoriban mindent csak így lehetett kapni. Szép húst a hentesnél, megfelelő cipőt, kabátot, vagy egy rádiót úgyszintén. Ebből a televízióból 4 darab érkezett egy nagykereskedelmi raktárba, a boltokba ki sem vitték, ismerősök között kelt el mind. (A hiány-gazdálkodás nyomta rá a bélyegét mindenre.)

Otthon azután áhítattal néztük a képernyőt - ha minden igaz, hetente két nap volt kísérleti adás - olykor egy-egy angol vagy francia filmet is játszottak, és persze a Híradót, ami akkor talán már volt.

Szerettem iskolába járni, jó volt a társaság, a tanárokat ki lehetett bírni, hétvégeken pedig moziba jártunk, vagy "ökörködtünk" egyikünk-másikunk lakásán. Voltak házibulik is, lemezjátszóval persze - a magnó még ismeretlen volt - és a srácok nyugatról kapott műanyag-lemezeket hoztak a zakójuk zsebében. Rock and roll-t, később twistet, meg mindent, amihez hozzá lehetett jutni. És mi megbűvölve hallgattuk, azért ez mennyire más, mint Németh Lehel, meg Sárossy Kati. Nagy esemény volt, ha a szülők egyedül hagytak minket. Nem csináltunk semmi olyasmit, amit a jelenlétükben nem tettünk volna, de a szabadság érzése mégiscsak nagy dolog.

Persze közben fejlődött a világ, Dániel Peti egy alkalommal a bérházukban lakó rendőrnyomozótól kapott kölcsönbe egy magnót. Magyar gyártmány volt, ha jól emlékszem Vörös Szikra volt a márkája. Egy mai televíziónak megfelelő mérete volt, nagy szögletes darab, de szólt, és mi örültünk, hogy láthatjuk a technika eme csodáját. (Most jut eszembe, akkor már létezett kisebb méret is, egy hordozható magnó, talán Mambó volt a neve, egyszer láttam ilyet ezekben az években.)

Az iskolában meglehetős rend uralkodott, és ez a külsőnkre is vonatkozott. A fiúknak nem lehetett hátul lenöveszteni a hajukat. "Ofi, fiam - szólt Atyanő Offenbacher Géza barátunkhoz - mi ez a majompopó-frizura? Itt van öt forint, elmész a borbélyhoz, lenyíratod, és óra végére itt is vagy." És Ofi szó nélkül ment hajat vágatni.

A diáksapkát ugyan csak az iskola kapujában tettük fel, mert az ott álló ügyeleteseknek nem volt szabad beengedni bennünket a nélkül, de egyebekben betartottuk a házirendet. (Én már Esztergomban rájöttem, hogy ezek a kötöttségek akkor nem számítanak nyűgnek, ha megvan az ellensúlyuk. A ferencesek diáksapkáját nem csak azért hordtuk Esztergom utcáin, mert kötelező volt, hanem mert büszkék voltunk rá. Sikk volt ferences diáknak lenni.)

Egy érdekes eseményről még szót kell ejtenem, mert ez többünket érintett. Volt az osztályunkban egy beépített kétajtós szekrény, amit csak spájz-nak hívtunk, mert mindenféle kacat, használható és használhatatlan dolog tárolóhelye volt. A lányok ide tették a tűsarkú cipőiket - az iskolában többek között ilyet sem lehetett hordani, a lányok eljöttek otthonról tűsarkúban, s az iskolában átvettek egy szolid benti cipőt - itt lógott Hidy Pali táncklubos szmokingja elegánsan, vállfán, de megtalálható volt itt Sziklai Levente óriási zsíroskenyere, és Atyanő - akit néhányan költöztettünk egy alkalommal - feleslegesnek ítélt magyar és francia nyelvű könyvei. Enyhén szólva tarka képet nyújtott tehát a spájz, amibe egyszer bekukkantott az igazgatónk, Papp Sándor is. Felháborodva utasította az osztályt, hogy rakjanak rendet, és december 5-re üresen, a hiányzó polccal ellátva akarja látni a szekrényt.

December 4.-én a szekrény már üres volt, sőt polcot is sikerült valahonnan szerezni bele, és két társunknak az a kiváló ötlete támadt, hogy kipróbálja milyen ülés esik benne. Tették ezt pedig orosz óra előtt, ám becsengetéskor sem bújtak elő, és kisebb-nagyobb nehézségekkel ugyan, de az egész órát a szekrényben töltötték.

Másnap az első óra történelem volt, és ez Csathó Öcsit érzékenyen érintette. Valamin összekülönböztek Micukával (a történelemtanárt Kelemen Mihálynak hívták, szerencsétlen kis figura volt, negyedikben összetett kezekkel könyörgött a fiúknak, hogy tanulják a történelmet, valószínűleg jobban félt az érettségitől, mint mi magunk.), és Öcsi ettől kezdve nem volt hajlandó felelni. A történelemórák heteken át úgy kezdődtek, hogy Micuka be, a naplót leteszi, jelentés, azután:

- Csathó!

- Igen, tanár úr!

- Felelsz!

- Nem készültem, tanár úr.

- Egyes.

December elejére Csathó Öcsinek már elég tekintélyes mennyiségű egyese gyűlt be a naplóba ahhoz, hogy úgy gondolja, ez tovább így nem mehet. És ekkor jutott eszébe a mentő ötlet. Beül a szekrénybe, mint előző nap tették a társai. Mivel az első padban volt a helye, gondolta, ha Micuka nem látja, nem is fogja felszólítani. S a gondolatot követte a tett.

Becsengettek, Micuka be, jelentés, és kezdődik az óra. Tanárunk látja, hogy Csathó nincs, akkor hát majd más felel.

Alig telt el 10-15 perc, nyílik az ajtó, és bevonul az igazgató. S már tudtuk mi következik. Belénk villant, hiszen a mai nap a szekrény rendbetételének határideje! Most jön az ellenőrzés!

Samu, ahogy háta mögött az igazgatót hívtuk, szólítja a hetest.

- Nyissa ki kérem a szekrényajtót!

Tóth Gézuka pattan, és kinyitja az egyik ajtószárnyat. Csathó barátunk összehúzódik a másik, még csukott szárny mögött.

- A másikat is, kérem, ne szórakozzon velem!

A másik szárnyat - mit tehetett volna - maga Csathó Öcsi nyitja, miközben elegánsan kilép a szekrényből.

- Mi ez, kérem? Mi ez? - dörög az igazgató - Cirkusznak nézik az iskolát? Csathó kérem, vegye tudomásul, kérem, középiskolai tanulmányait befejezte, kérem! Küldje be az apját!

És Csathó Öcsi barátom ezért a csínyért magántanulóként végezte a harmadik osztályt. Negyedikbe visszajött közénk, jelessel érettségizett, majd Debrecenben matek-ábrázoló szakos tanár lett, s ahogy hallottam igen szigorú tanár hírében állt.

Hanem a történetnek ezzel még nincs vége, s ha előzőleg diákcsínyt emlegettem, a folytatás már kabaré.

A következő napon - Csathó már nem volt velünk - óra közben benyit a pedellus, és kezdi sorolni a névsort: ötünket hívat az igazgató. Sorba állunk az igazgatói irodában. Én állok elől.

- Na, Gyenge, maga most jött ide az iskolánkba, magát még nem fertőzték meg ezek a csibészek. Maga megmondja nekem, ki volt az értelmi szerző?

Az ész megáll, és hosszan ácsorog! Ezt komolyan gondolja? Miféle értelmi szerző? Egy gyerek nem akar több egyest, ezért elbújik. Azért ez mégsem egy összeesküvés! De ha akarja, hát legyen.

- Nem tudom, igazgató úr.

- Nem tudja? Nem tudja? Magát is kirúgom! Mindenkit kirúgok!

Aztán az igazgatóhelyettes - mert az is jelen van, s ettől az egész olyan, mint egy inkvizíciós tárgyalás - lecsillapítja. Samu hozzánk fordul.

- Na, majd én rájövök, ki volt az értelmi szerző! Maga volt az, Gyenge?

- Nem én voltam.

Aztán így kérdezi a mellettem állót, s tovább a negyedikünkig. Az ötödik delikvensnél megáll, s az arca ravaszul felragyog.

- Akkor hát megvan!

Nem értjük.

- Egyszerű ez, kérem. Maga se volt, maga se volt, maga se, meg maga se, akkor már csak ő lehet! - bök az ötödik felé.

És mivel szegény Sziklai Levente állt a sor végén (névsor szerint álltunk), kapott egy igazgatói megrovást. (Ő viszont kitűnővel érettségizett, és kiváló gyerekorvos lett belőle.)

Meg kell még emlékeznem a nyári munkáról, amikor a szünidőben dolgozni mentünk, hogy szüleinknek segítsünk kissé anyagilag. Nos, harmadik év végén lehetőség adódott kőművesek mellett dolgozni az egri vár helyreállítási munkáiban. Segédmunkások voltunk, hordtuk a követ, a maltert a mestereknek, ám ez egy várépítés volt, és nem is akármilyen. Régészek felügyelték és irányították a munkát, a kőműves brigád pedig különleges volt, a műemléki felügyelőség munkásai, speciális tudással. Ez azt jelentette, hogy ezek az emberek tudtak például lőrést falazni, gótikus oszlopokat összeállítani a kőfaragók készítette elemekből. Tőlük tanultam meg, hogy honnan lehet felismerni egy, a lőfegyverek - vagyis hát a puskapor - feltalálása előtt készült lőrést, és hogyan néz ki az, amelyet ezután építettek.

Egész nyáron - illetve vagy két hónapot - a Földbástya helyreállításán dolgoztunk. Először a földkitermelésnél csákányoztuk, lapátoltuk köbméter számra a betemetett bástya földjét, ami azért volt érdekes, mert rengeteg régi törmelék került elő a földből. Cseréptörmelék, fémdarabok és sok-sok csont. A cserepet és fémet egy üres cementes zsákba kellett gyűjteni, és a nap végén leadni a régészeknek. Ezek egyike egész nap a várudvaron üldögélt egy asztal mellett, és mosogatta, illesztgette össze a sok törmeléket.

Naponta igen sok cseréppipa fejet és szopókát találtunk. Ezeket csak török pipafejnek nevezték, ám semmi köze nem volt a törökökhöz, mert az 1700-as évekből származtak, amikor a vár kaszárnyaként üzemelt. A katonák pipáztak, az olcsó pipa feje és szopókája cserépből készült - a szára fából, az elkorhadt - s ha megsérült, kidobták. Így került a szemétre, a törmelékbe. Ezekből néhányat zsebre is tettem, emlékként.

Arra viszont felhívták a figyelmünket, hogy amennyiben ép kardot, vagy csak markolatot, vagy más viszonylag épen maradt hadiszert találunk, azt azonnal vigyük a régészhez. Egy alkalommal egy pinceágban csákányoztuk a földet, amikor egyikünk egy ágyúgolyót talált. Rozsdás vasgolyó volt, de a régész nagyon megörült neki, társunk kapott is érte harminc forintot, ami akkor nagy pénz volt (az órabérünk öt forint volt, egy fagylalt akkor 50 fillér).

(Ma, ha felmegyünk a várba, ismerősöknek meg szoktam mutatni az újjáépített Földbástyát, és elmesélem ezt a régi történetet, megmutatva a széles falat, amelynek építésében részt vettem.)

Na, de folytassuk a gimnáziumot.

Negyedikesek voltunk már, végzősök, és készültünk az érettségire. A tantárgyak nem okoztak nagy gondot, de azért az érettségi mégiscsak nagy dolog, gondoltuk akkor. Ebben az évben Atyanő (Lukácsné Dr. Andaházy Kata) az osztályfőnökünk, már nem volt velünk. Elköltözött Kaposvárra, és az osztályt Abkarovics Endre tanár úr vette át (magyar-német szakos volt). Nem nagyon örültünk neki - a szüleink sem - hogy pont érettségi előtt új osztályfőnökünk lesz, de bele kellett nyugodni. Mivel Atyanő tanította nekünk fiúknak a latint is, ezért ebből a tárgyból is új tanárt kaptunk, Radnai Tivadart, aki addig kollégiumi nevelő volt. A latinórák ettől kezdve elég kedélyesen teltek.

Amikor Atyanő költözött, néhányan segítettünk neki a család holmiját összepakolni, beládázni. A könyveket bízta ránk. Azután honoráriumként, meg emlékképpen is, választhattunk a feleslegesnek ítélt könyveiből. Kefének nem kellettek a könyvek, ezért helyette is én válogattam. Találtam egy 18. sz.-i francia nyelvű irodalomtörténetet, meg két Selma Lagerlöf-kötetet, ami akkor nálunk ritkaságszámba ment. És ráakadtam egy 1945-ös kiadású puhatáblás kis francia kötetre, amelyben koncentrációs táborok lakóinak versei voltak. (Később még fordítottam is belőle.)

Persze a mi diákéletünk továbbra is úgy folyt, mint eddig. Tanórák, felelés, dolgozatírás, kosárlabda edzés és meccsek, önképzőkör, és persze olykor házibulik. Mivel nekünk vegyes osztályunk volt, azaz a IV.C.-be lányok is jártak, nem volt gond megszervezni az egri lányoknál egy-egy házibulit. Jártunk persze minden lányos-házhoz, ahová meghívtak. (Igazán nem hiányzott nekünk a mai diszkó, vagy a zenés szórakozóhelyek, ahová persze nekünk még szünidőben is tilos volt járni.)

Az érettségi szünetben a szóbelire való felkészülést a közelünkben lévő Hősök Temetőjében tartottuk. Ez a Kisasszony-plébánia temetőjének végén egy elzárt területen volt, senki sem járt oda. Az első világháborús sírok között térdig érő fű nőtt, csend volt körülöttünk, s a fűben heverészve tanultuk a tételeket.

A szóbeli érettségi első napján az egész osztálynak meg kellett jelenni. A vizsga névsor szerint történt, délelőtt az első öt, délután a következő öt és így tovább. Én a hatodik voltam a névsorban, tudtam én leszek délután az első. Ezért hát Csathó Öcsi el is kérte reggel a töltőtollamat (a golyóstollat tiltották, mivel állítólag rontotta az írást, nem is nagyon lehetett kapni.)

Reggel tehát bementem az iskolába, a berendezett díszteremben az elnökség köszöntötte az osztályt. Megálltam hátul, egy rövid ujjú apacsingben, hiszen - gondoltam - délelőtt nem vagyok érdekelt. A köszöntő végén azután felsorolták, hogy kik azok, akiknek el kell foglalni a helyüket a hosszú elnökségi asztallal szemben felállított írópultoknál. Meglepve hallottam a felsorolás végén a saját nevemet. (Mivel a pedellus, aki a termet berendezte, hat írópultot állított be, ezért az első hat delikvenst kérték a vizsgára. Gyorsan visszakértem a tollamat, és leültem a sor végén lévő asztalhoz. Az osztály többi tagja kivonult, s az elnökség is helyet foglalt. Randnai tanár úr izgatottan mutogatott, némán kérdezte, miért nincs rajtam nyakkendő? Nem ide készültem, súgtam neki röviden (hosszabb magyarázatra nem volt mód), mire majd leesett a székéről.

Az első tárgy történelem volt. Kihúztuk a tételeket. Nekem elég rossz tétel jutott: NEP, Goelro, az 1920-30-as évek szovjet gazdasága. Utáltam az ilyesmit, de történelemből szinte mindent tudtam, viszont mellettem Fecske Ili nagyon szenvedett a tételével. Én persze nem értettem, hogy mit nem lehet tudni a 48-as tavaszi hadjáratról, Radnai pedig intett nekem, mutatva, írjak Ilinek vázlatot. Gyorsan leírtam a fontosabb dolgokat, amit erről a tételről tudni kell, és egy óvatlan pillanatban átcsúsztattam neki. Hálásan és megkönnyebbülten tette a cetlit papírjai alá.

A magyar tételek húzása előtt Abkarovics tanár úr intett nekem, mutatva, hogy kicsúsztatott a többi elé egy tételt, amit nekem szánt. Magyarból én voltam az osztály legjobbja, gondolom villogni akart egy kicsit, egy szép és jó felelettel. (A tanároknak sem mindegy milyen teljesítményt nyújtanak a diákjaik.) Arra gondoltam, biztos Adyt jelölte ki nekem, mivel akkoriban kicsit belebolondultam Adyba. (Mindent elolvastam, ami akkoriban hozzáférhető volt a "magyar ugar" költőjéről írottaknak, Bölönitől Robotos Az igazi Csinszkájáig. Gondolom, ez az én koromban amolyan kortünet lehetett. Tetszett lázadása, pimasz szókimondása, tetszettek nekibúsulásai, és pikáns szerelmei. És persze a versei is.)

A versekről egyébként már Esztergomban megtanultam, hogy minden gondolkodó elme tud írni legalább egy négysorost, ha tisztában van a versszerkesztés alapjaival. A kifejezésmód, a szókincs, a jelzők használata, hasonlatok, alliteráció és egyéb huncutságok persze már érzék és tehetség dolga.

Nos, amikor sorra kerültem, kimentem a hosszú tanári asztalhoz, elvettem a többi közül kilógó papír-cetlit, megfordítottam, és bemondtam a tétel címét: Vörösmarty - kiseposzok. Mondanom sem kell, nem erre számítottam, de hát nekem oly mindegy volt. Felkészültem, lefeleltem, a végén még idéztem a Zalán futásából a memoriterként feladott első tíz sort, és megkaptam a magam jelesét. Matematikából ugyan volt egy kis nehézségem, de jó akaratú tanáraim átsegítettek azon is. Így lettem jeles érett.

Dél már elmúlt, amikor a gimi kapuján kilépve találkoztam apámmal.

- No, akkor mész szóbelizni? - kérdezte.

Ő is, mint én, úgy tudta, hogy délután kerül rám a sor.

- Nem, nem megyek... - válaszoltam meglehetősen flegmán.

- Hogyhogy nem? - hűlt el apám.

- Hát úgy, hogy én már leérettségiztem. - vágtam ki nagy büszkén.

A részleteket azután már az egyik étterem asztalánál meséltem el neki, ahová ebédelni hívott meg.

Ezután néhány napig úgy jártunk-keltünk, mi frissen érettségizettek, mintha a nap csupán nekünk sütne. Büszkék voltunk az eredményünkre, s azt hittük ennél nagyobb dolgot még senki sem vitt véghez. Persze hamarosan elmúlt ez az eufórikus állapot, jött a következő akadály, hová, merre tovább?

Annak idején osztályfőnökünk, Atyanő érdeklődésére, hogy tudniillik ki mi akar lenni, én valamiféle dacból - lehet, hogy egyik Ady-vitánk okán - azt feleltem kérdésére, hogy újságíró akarok lenni.

- Színész, újságíró az nem foglalkozás! - csattant fel.