Gyermekkorom 2

Gyermekkorom 2.

Folytassuk hát a Vitkovics utcai bérlakásnál, ahová a Szakácsi-házból költöztünk. Ez a ház az utcáról emeletesnek tűnik, mivel domboldalban épült. Azonban, ha felmásztunk a meglehetősen magas lépcsőn a szuterénlakás mellett, a magasan fekvő udvarról már földszintes a ház. A háztulajdonos, Schmiedt néni szívélyes asszony volt, különösképpen azért, mert sváb létére nem tudhatta azokban az időkben, mit hoz a holnap. Azokban az években folyt ugyanis a magyarországi svábok (akiket németnek minősítettek, s egészében német-szimpatizánsnak tituláltak) kitelepítése. A vesztesekhez tartozni pedig semmilyen korban nem volt nyereséges dolog. (A holokauszt, a zsidók gettókba zárása és koncentrációs táborba küldése borzalmas tett volt, de nem kevésbé volt embertelen és jogtalan a svábok kitelepítése sem, hogy a magyarok szlovákiai és erdélyi kálváriájáról ne is beszéljünk) De hát erről én akkor mit sem tudtam, éltem boldog kis gyermekkoromat. A Schmiedt-ház utcára néző két lakásának egyikében mi laktunk, másikban a háztulajdonos. A mi lakásunk egy két szoba-verandás, konyhás kis lakás volt, de hármunknak éppen elég. Az utcai szoba hálóként volt használatos, a másik szobának, melyből a veranda felé nyílt, nem volt természetes világítása. Ezen általában csak átjártunk, illetve a vendégségek alkalmával itt folyt a felnőttek beszélgetése, esetleg vacsora, villanyfény mellett. A nappalaink általában a konyhában és a nagy üvegablakos verandán folytak. Itt ebédlőasztal volt, s egy heverő is, ahol a napi kötelező ebéd utáni alvásaimat töltöttem, de remekül lehetett itt játszani is. Apám a Pénzügyigazgatóságról minden délben hazajárt ebédelni (reggel kilenctől délután ötig dolgozott). A magasan fekvő ház bejárati teraszáról át lehetett látni a völgy túloldalára, a szemben lévő Tündérpartról levezető lépcsősorra. Apám minden délben ott jött hazafelé. Anyám ilyenkor kiállt a teraszra, s amikor megpillantotta, beszólt a cselédnek:"Annus, melegítheti a levest." Mire Apám hazaért, a leves már tálalva volt az asztalon. (Nem mintha ezt megkövetelte volna, de hát gondolom így volt célszerű.)

Abban az időben még éltek a régi polgári szokások, így például a vizitelés. Munkahelyi kollégák (főnökök és beosztottak egyaránt) megvizitálták egymást, azaz legalább egyszer mindenkihez el kellett menni vizitelni (látogató vendégségbe), illetve a vizitet vissza kellett adni, viszont-vizitálni. Mindennek szabályai voltak, például mindig a fiatalabb, illetve beosztott kért főnökétől, vagy idősebb kollégájától vizit-időpontot. Amikor aztán a vizit lefolyt, kitárgyalták az egész vendégséget, hiszen a történtekből komoly következtetéseket lehetett levonni. Mennyi ideig tartott a vizit, hogyan fogadták őket, kit hová ültettek, mivel kínáltak a vendéglátók. Egy vacsorára való invitálás komoly jóindulat jele volt, s előnyökkel kecsegtetett, ha ez főnöktől érkezett. Legtöbbször én is részt vettem ezeken a "társadalmi" eseményeken, s meglehetősen unatkoztam. Ültünk a középső villanyfényes szobában egy feketére lakkozott asztalnál, melyet vastag színes, szőnyegszerű, szőtt asztalterítő fedett. Unalmamban az oldalt lelógó rojtokat copfba fontam, amit aztán utólag - amikor Anyám észrevette - ki kellett bontanom. (A következő vendégség alkalmával persze újra befontam őket.)

Meglehetősen rosszul evő, nyápic gyerek voltam, amiért is minden nap meg kellett ennem egy cukrászsüteményt. Ez a következő módon történt. Minden nap délután fél öt tájban felöltöztünk - az utcai ruha más volt, mint az otthoni - és elindultunk Apám elé. Amint a Pénzügyigazgatóság elé értünk, Anyám apró kavicsot dobott Apám ablakára, s ő tudta, hogy mehetünk. A Bazilika - akkor még csak főszékesegyház - mellett lesétáltunk a Főutcára. Itt volt a korzó, ahol munka után rengeteg ember sétált. A szüleim jobbra-balra köszöngettek az ismerősöknek, néhányukkal megálltak beszélgetni, itt mindenről és mindenkiről meg lehetett tudni a híreket. Végül pedig beültünk egy cukrászdába, ahol nekem meg kellett ennem a napi süteményemet. Természetesen választhattam, általában indiánert kértem, mert az tűnt a legkisebbnek. Nem voltak még elterjedve az autók, alig járt egy-kettő az utcán, az emberek az utca teljes szélességében sétáltak. Aztán hazamentünk, az estét vacsora utáni beszélgetéssel, majd lefekvéskor meseolvasással fejeztük be. Ilyenkor a nagy ágyba, szüleim közé feküdhettem, s Apám felolvasott egy mesekönyvből. (Máig emlékszem egy mesére, melyben egy kis tündér lepottyan a felhővonatról az őszi erdőbe, s a bájos mese az ősztől következő tavaszig tartó kalandjait mondja el. Csodálatos színes képek is voltak a könyvben, s amikor az olvasás oda érkezett, ezeket nézegethettem. Fantáziámat rendkívül megmozgatta ez a mese.)

A könyvekkel egyébként igen hamar barátságot kötöttem. Amikor Anyám és a cseléd bevásárolni mentek a piacra, én még ágyban voltam - piacra csak korán érdemes menni - s elindulás előtt ideadták a Magyar Lányok folyóirat egyik bekötött kötetét nézegetni. Rengeteg számomra érdekes kép, rajz volt ezekben a kötetekben, amiket aztán később, amikor már tudtam olvasni "értő módon" is újralapoztam. Mondhatjuk, hogy a Magyar Lányokon és az Új Időkön nőttem fel. (Mindkettő Anyám leánykori előfizetett folyóirata volt, melyek évfolyamonként bekötve álltak a könyvespolcon.) Egyébként nem volt sok könyvünk. Az ötvenes évek elején gondolom nem is sok olyan könyv jelent meg, aminek egy polgári család polcán helye lett volna. Az emberek kölcsönkértek érdekes és régi, háború előtti könyveket, némelyik egész körutat járt be. Például egy nap Apám lelkendezve és titokzatosan, mint kincset hozta haza Passuth László egyik könyvét, az Esőisten siratja Mexikót. Néhány napra kapta csak meg, így éjszakánként olvasta. (Passuth sok mással együtt nem jelenhetett meg '56 előtt, ezért, gondolom olvasása egy polgár számára önmaga előtt a rendszerrel szembeni passzív rezisztencia megnyilvánulása lehetett.)

Írnom kell még a cselédünkről, Annusról. Bizonyára egy Eger környéki faluból származó parasztlány volt, ott lakott nálunk, úgy emlékszem a konyhában aludt. A házimunkát végezte, főzött, mosott, takarított, és segített a bevásárlásnál. (Ő cipelte a kosarat.) Elfogadott polgári szokás volt cselédet tartani, még csak luxusnak sem minősült. Aztán amikor szükség volt rá, Anyám magával vitte segíteni. Például, amikor Manci néni legidősebb lányának, Ilinek az esküvője volt. Akkoriban az esküvői ebéd volt szokásban, s azt a lányos háznál tartották. A meghívott vendégseregre pedig a családtagok, rokonok sütöttek-főztek. Elmentek hát Anyám és Annus a Szvorényi utcai Révász-házba, s egész nap a konyhában sürgölődtek. Fáradtan érkeztek este haza. Leültek a konyhában, amikor megszólalt Annus:

- Nagyságos asszony, de finom volt az a túrósrétes!

Anyám megkérdezte:

- Igen? Kóstolta, Annus?

- Nem, de láttam.

Ez aztán szállóige lett nálunk.

Annus mindaddig velünk volt, amíg el nem költöztünk Gyenge-nagyanyámékhoz, akik ugyanebben az utcában, a domb tetején, a Vitkovics utca 17-ben laktak.

Még itt, a Schmiedt-házban voltak az első Karácsonyok, amikre emlékszem. Az utcai szobában plafonig érő karácsonyfa, csillagszórók, gyertyák égtek, a fán olyan díszek, amilyenek ma már nem kaphatók az égi boltokban. Hófedte kis templom, csillogó szárnyú angyalkák, aranydió, s a fa alatt jászolban az újszülött Jézuska, mellette Mária és József. Körülöttük bárányok és pásztorok, és a betlehemi csillagot egy angyal tartja.

Az egyik Karácsonyon csodaszép várat kaptam, tornyokkal, a kapu felvonóhíddal, lőrésekkel, amik mögött kis ólomágyúk álltak. Az ágyúkból kenyérgalacsinból gyúrt lövedékeket lehetett kilőni. Egy sereg ólomkatona védte a várat, de volt egy ágyúhúzó kocsi lovakkal, a bakon két tüzér ült, szóval volt ott minden, amit egy fiúgyerek kívánhatott. (Később kiderült, hogy a várat apám készítette több hetes éjszakai munkával, csupán a katonákat vette boltban.) Egy másik alkalommal keresztanyámtól egy Märklin-építőkészletet kaptam, játszottam is vele elég sokat, de igazán nem tudott lekötni. Sosem voltam barkácsolós alkat. Legjobban a könyveknek örültem, így aztán amikor már iskolás voltam, és tudtam olvasni a rokonoktól is könyvet kaptam. Máig emlékszem a Béla bácsiéktól kapott Maugli-könyvre, amit azonmód, Karácsony estéjén elkezdtem olvasni, míg anyámék az éjféli misén voltak. A könyvek nagyon nagy hatást tettek rám, valószínűleg ennek köszönhető, hogy első könyveim kezdő mondataira máig emlékszem.

Egy emlékezetes Karácsonyra emlékszem, ez már akkor történt, amikor nagyanyáméknál laktunk, a domb tetején a Vitkovics utcában. Karácsony vigíliája, az ünnep előestje, a Szenteste, régente a vallási előírás szerint szigorú böjt volt. Azaz, húsételt nem volt szabad enni a nap folyamán, és jóllakni is csak egyszer lehetett ezen a napon. (Csupán két ilyen alkalom volt az évben, a Húsvét és a Karácsony böjtje.) A felnőttek ezt az egyszeri alkalmat az esti vacsorára tartogatták. Mi gyerekek azért megkaptuk a reggelit és az ebédet is, ami a nagy készülődésre való tekintettel valami egyszerűbb étel volt.

A hagyományos vacsora pedig a rántott hal volt krumplipürével. Az én időmben már franciasaláta is járult hozzá tartármártással. Gondolom, ez utóbbiakat anyám polgári családból való származása eredményezte ebben a puritán szőlősgazda-családban.

Ez a bizonyos Karácsony az ötvenes évek elején lehetett, különlegessége abban állt, hogy azon a karácsonyon nem lehetett halat kapni a piacon. ("Rákosi azt akarja, hogy bőjtkor húst együnk!" mondták családunk asszonyai.) No, de az asszonyokon nem lehet olyan könnyen kifogni. Nagyanyám gondolt egyet, és vett százhúsz pár békacombot. (Heves megye volt a békatenyésztés hazája, a halpiacon szinte mindig lehetett békát kapni. Nem volt ugyan olcsó, de nagyanyám elég gyakran vett néhány párat. Kevés finomabb ételt tudok elképzelni, mint az ő túrós-tejfölös csuszáját tetején ínycsiklandó békapörkölttel.) Nos, azon a karácsonyon rántott békacomb díszelgett az asztalon hal helyett, két nagy pecsenyés tálat púposan megtöltve, s mi kedvünkre eszegethettünk a különleges csemegéből.

Jártam aztán óvodába is néhány hónapig. A szerzetes- és apácarendek feloszlatásáig a mai 3.számú iskola helyén működött Egerben az Orsolya-apácák óvodája. Alig maradt emlékem róla, csupán a parkosított udvarra emlékszem, ahol egy mű-barlangban a lourdesi Szűzmária szobra állt.